Álmok

2010 december 28. | Szerző: Hutlen |

Karácsony: elmúlt, megvolt, kipipálva.
Az utolsó (utáni) pillanatban legyőzte a kételyeit és egy kis ékszert vett Zsoltnak. Kicsit félve, hogy talán majd nem is tetszik neki, nem fogja hordani. Zsoltnak nem volt sok ékszere, azokat is Anikótól kapta az elmúlt évtizedekben, és hordta is őket rendületlenül. Nem volt könnyű eldönteni, hogy azért viseli-e őket szinte mindig, mert annyira a szívéhez nőttek, vagy azért, mert más nincs is neki.
Ehhez képest látványosan örült, és azóta lelkesen hordja az új darabot.
Persze Anikó is kapott ékszert, Zsolt rendkívül jó ízléssel és érzékkel választott neki mindig.
Az ajándékozás családilag is egész tűrhetően sikerült.
Zsolttól megkapta  kedvenc írójának idén megjelent kötetét, amit azonnal fellapozott. És innentől kezdve már nem tudott parancsolni a gondolatainak és az érzelmeinek is csak nehezen. 

Tudta, pontosan tudta, sőt a képet is maga előtt látta, hogy Péter ugyanígy ül az otthonában, feltehetőleg ugyanígy a családja körében, és ugyanazt a könyvet  lapozgatja. Valamelyik gyerek egész biztosan ezzel lepte meg karácsonyra! Mindketten a rajongásig szerették a publikációit, olvasták az összes könyvét és jártak az előadásaira. Egymásra találásukat is a népszerű írónak köszönhették!  Ez a közös érdeklődés hozta őket össze,  rengeteget beszélgettek róla és műveiről, elemezték szuggesztív előadásait.

Aznap éjjel Péterrel álmodott. Már az éjszaka kellős közepén felébredt, és tudta, hogy Péter szerepelt az álmában, de reggel akárhogyan is gondolkodott, nem jutott eszébe, hogy mit csináltak, mi történt, hogy keveredtek egymás mellé.

Fájlalta, hogy az agya ilyen játékot játszik vele: reggelre elfelejtette, mit csináltak Péterrel. Ugyanakkor egy párhuzam is eszébe jutott: volt néhány halottja már, akiknek a halálát  hosszú  évek során sem tudta elfogadni. Vagy mert értelmetlenül fiatalon, vagy mert tragikus hirtelenséggel távoztak. Úgy gondolta, hogy talán azért nem álmodik velük, mert nem tudja elengedni őket. Az agya így védekezik. Az apjával például már pár héttel a halála után álmodott, igaz, azóta nem sűrűn, de néha mégis megesik. Vagy imádott idős kolléganőjével, akivel  közel 20 évig dolgozott együtt.
De vajon Péter miért szerepelt az álmában? Talán az agya önállósította magát és kezdi elfogadni, hogy Péter végérvényesen a múlté? Vagy legalábbis így üzen, hogy ideje már elengedni Pétert? Óh, szív, bárcsak tudnád követni te is! Mert te még apró darabokra törve is odáig vagy érte! Hé – mondhatná az agy – ne feledd, hogy nem ő szakított, hanem te!!! És milyen igaz, Anikó döntött úgy, hogy legyen vége, Péter csak elfogadta a döntését. 

Ide kívánkozna még, hogy Anikó egyszer döntött már agyból, a szíve ellenére és évekig cipelte magával a saját döntése súlyát, mire meg tudott bocsátani magának.
Megint ez lenne a helyzet?? A történelem ismétli önmagát??
Akkor ez még eltart egy darabig! És ez semmi jóval nem kecsegtet.