Provokáció, vagy hiszti??
2011 november 2. | Szerző: Hutlen
Miért van az, hogy rendszeres (2-4 hét) időközönként talál (vagy keres???) valami apróságot, amit aztán fel lehet fújni, mint egy lufit, és a bolhából elefánto
Kitárulkozás
2011 október 27. | Szerző: Hutlen
Mitől van az, hogy Anikó a közel múltban sokaknak megvallotta esendőségét és gyarlóságát? Olyanoknak, akik álmukban sem gondolták volna, hogy neki és Zsoltnak valaha is problémák voltak a házasságában. Miért ez a késztetés???
Erre kereste a választ, de még nincs meg.
Régi kollégákkal, kolléganőkkel tartották a soros évi egyszeri összejövetelt. Nagyon jó társaság volt, de az élet szétdobálta őket, más munkahelyekre, más városokba. Azért tartotta magát a hagyomány, hogy egy évben egyszer egy hétvégére szerveznek egy közös programot. Se tavaly, se azelőtt nem érezte szükségét, hogy meséljen a lelki nyavalyáiról. Most meg olyan magától értetődő természetességgel kezdett bele, hogy igen, bizony, majdnem elváltak. Nem sokon múlott. Hogy krízis volt, és hogy mindketten álltak mindkét oldalon, ami talán segített abban, hogy most megint együtt vannak. Megtapasztalták az érem mindkét oldalát, vagy ha úgy tetszik, az óriáskerékkel mindketten jártak fent is, lent is.
Anikó fesztelenül mesélte el, csak röviden és nem vájkálva, nem elmerülve a részletekben, hogy min mentek keresztül.
Ma meg egy olyan kis kolléganő előtt rombolta le a saját nimbuszát, aki eddig bálványozta az ő házasságát Zsolttal. Ámbár ez a megfogalmazás nem állja meg a helyét, mert a kis kolléganő nemhogy kiábrándult volna belőle a hallottak után, de még nagyobb tisztelettel nézett fel rá.
Pedig nem ez volt Anikó célja. Maga is arra kereste a választ, hogy miért csinálja ezt? Miért érzi úgy, hogy be kell ismernie a számára fontos emberek előtt a gyengeségeit, fel kell vállalnia a “bűneit”?
Talán így kerül újra”egységbe” önmagával, hogy nem játszik szerepet senki előtt. Vagy legalábbis azok előtt nem, akiket igazán szerep. Eddig meg akarta kímélni őket attól, hogy az igazságot megtudják, de most már fontosabb a lelkének a hitelesség.
Talán gyógyul. Ez is eszébe jutott. Péter is eszébe jutott. De már nem minden nap.
Egyszer-egyszer kimaradt egy nap… És másnap köszönetet mondott érte, hogy nem fáj az emlékezés.
Hova tűnt a libido???
2011 szeptember 25. | Szerző: Hutlen
Mert Anikóban nem volt, az biztos!
Ott állt értetlenül saját magával, zavaros gondolatokkal, önváddal, önmarcangolással, lelkifurdalással, és nem értette.
Mennyire örült, amikor még pár hete odavolt Zsoltért! Amikor annyira egy hullámhosszon voltak, mint utoljára Péterrel. Csendes, belülről jövő örömmel konstatálta akkor, hogy Zsolttal rendbe jöttek a dolgok, beleringatta magát, hogy VÉGLEG és VÉGÉRVÉNYESEN ÚJRA EGYÜTT vannak. Hogy elmúltak a nehéz, vérzivataros idők, mostantól csak békesség lesz, harmónia, szeretet.
Erre itt van a most, amikor nincs ugyan baja Zsolttal, csak éppen úgy tekint rá, mint a testvérére. Nem is vette észre, hogy mivel és mikor kezdődött… de egyszer csak megfogalmazódott benne, hogy nem kívánja Zsoltot. Nem bújtak össze elalváskor, és reggel se kucorodott oda Zsolt vállának gödrébe, ahogy az utóbbi hónapokban tette minden nap. Nem értette és utálta is ezért önmagát. Főleg, amikor Zsolt vágyra gerjedt és Anikó nem tudta már, mivel magyarázza meg a helyzetet, milyen ürügyet, vagy kibúvót keressen. Zsolt is értetlenül állt a helyzet előtt.
Az asszony néha azt gondolta, hogy ez is valahonnan a tudatalattijából jön, olyan mélyről, hogy ő sem tudja az okát. Mióta Pétert kitörölte az életéből, rendszeres időközönként, ámbár egyre ritkábban, “provokált” valamit, amivel ébren tartotta Zsolt érdeklődését maga iránt. Mint egyfajta szükségszerűség úgy jöttek ezek a dolgok, és soha nem lehetett előre tudni – néha még utólag sem – hogy mi volt az utolsó csepp a pohárban, ami kiváltotta, és tényleg csak ennyi tűnt fel, hogy ritkulnak az ilyen és ehhez hasonló esetek.
Zsolt értetlenkedett és várt türelmesen (de lehet, hogy belülről egyre türelmetlenebbül) , Anikó ugyancsak várt, várta, hogy túllendüljön a holtponton és megint jó legyen együtt.
Átmenet
2011 szeptember 14. | Szerző: Hutlen
Ez a szó jutott eszébe Anikónak a pillanatnyi lelkiállapotáról.
Ugyanazokat a zenéket hallgatta, de már nem lábadt könnybe a szeme, ha a szerelemről-szakításról szóló dalok első taktusai felcsendültek a lejátszójában és felidézték az emlékeit. Legfeljebb tárgyilagosan megállapította, hogy ez és ez a dalszöveg akár kettejükről is szólhatna, vagy szólhatott volna.
Már csak elvétve villantak be a gondolataiba Péter szófordulatai, bókjai, elmélyült beszélgetéseik, amelyek során Péter intelligenciája minden alkalommal lenyűgözte. Igaz, arra esküdni mert volna, hogy Péter orgánumát míg él, nem felejti el!
Nem fordult meg a Péter-magasságú és Péter-alkatú, vagy hasonló frizurájú férfiak után jártában-keltében.
És amikor ezt konstatálta magában, megnyugodott… Egy kis időre…
Mert ott volt a másik oldal: Zsolt. Kedves volt, figyelmes, de néha túlóvatoskodta a dolgokat. Mint aki nem tudja, hogyan közelítsen Anikóhoz, aki pedig azt várta, hogy Zsolt “érezzen” rá, az ő hangulatára, vágyaira. Mindig.
Ha Zsoltnak ez sikerült, akkor Anikó is el tudta engedni magát és könnyedén belefeledkeztek egymásba. Ilyenkor szabályosan hálát érzett Zsolt iránt, mert számára az összetartozásnak ez volt a legszembetűnőbb jele: megérezni, hogy a másik mire vágyik. Néha halványan átfutott a fején, hogy vajon ez fordítva hányszor történik meg: ő hányszor “érzi” meg, hogy Zsolt mire vágyik. Merő önzésből messzire hessegette magától ezeket a kínos gondolatokat és azzal mentegette magát, hogy Zsolt sem mindig olvas az ő gondolataiban…
Ha ez utóbbi eset esett meg velük, vagyis Zsolt nem találta el a pillanatot, akkor kisebb eltávolodás következett. Változó volt a lefolyása és az időtartama is. Néha jobban bántotta az egész Anikót, mint Zsoltot, olyankor kényszerítette magát, hogy véget vessen az áldatlan állapotnak és békülést kezdeményezett, Zsolt legnagyobb örömére, ami persze neki is jobb volt, mint haragszom-rádot játszani.
Máskor meg azt gondolta az asszony, hogy Zsolt képtelen a félresikerült kezdeményezésekből levonni a helyes következtetést és az egész életük innentől kezdve ezen a hullámvasúton megy majd tovább.
Pedig mélyen legbelül tudta hogy neki is része van abban, hogy nem folyamatos a harmónia.
Átmenet…
Az egyik férfi már nem része az életének, egyáltalán nem...
A másik meg nem teljesen. Még nem teljesen…
Vajon eljön újra az a kegyelmi idő, hogy ezer százalékig egy férfi tölti ki a szívét-lelkét, a gondolatait, és semmi sem árnyékolja be a mindennapokat?
És az az egyetlen férfi Zsolt lesz. Csak ő lehet!!!!
Változások
2011 szeptember 4. | Szerző: Hutlen
Egyszer csak benne találta magát.
Kicsit hasonlított a régi, csalódás előtti életére, mert megnyugtatónak és biztonságosnak tűnt. Más szempontból mégis teljesen új volt. Ez mindjárt fel is vetette benne az aggodalmat, hogy az újdonság érzete vajon meddig tart majd? Lehet, hogy csak ideig-óráig, és aztán megint ugyanott találja magát, ahol évekkel ezelőtt??? Szerette volna azt hinni, hogy ez nem történhet meg vele még egyszer. Bele akart kapaszkodni abba a gondolatba, hogy mindketten megtanulták a leckét, Zsolt is és ő is. Ha fontosak egymásnak, akkor nem engedhetik el egymás kezét újra. Már pedig pillanatnyilag úgy tűnt, nincs számukra fontosabb a másiknál. Életük delén érezte és látta magukat, még van módjuk elegendő közös élmény szerzésére, libidójuk is a zeniten van, ki lenne hát az a bolond, aki ezt nem élvezi ki fenékig, amíg lehet. Utazhatnak, kirándulhatnak, vagy ha akár ágyban tölthetik a vasárnap délutánt, ha mindketten úgy akarják.
Persze életük most sem csak napsütésből állt, de a családi problémák, megoldásra váró feladatok, a hétköznapok szervezése csak még jobban összekovácsolták őket.
Anikóban mégis ott motoszkált a gondolat, hogy az idill nem tart majd örökké. Bizalmatlanság-e ez, vagy csak racionalitás – nem tudta. Egyfelől ami egyszer megtörtént, megtörténhet máskor is, másfelől meg, ha elég okosak mindketten, akkor nem engedhetik meg maguknak még egyszer azt a luxust, hogy eltávolodjanak egymástól.
Igen, határozottan érezte most, hogy tudatosan alakítják úgy az életüket, ahogy.
De mi van, ha bármelyikük oldalán megint befigyel a szerelem???? Ez ellen nincs bebiztosítva egyikük se, de valami halvány remény mégiscsak mutatkozik, hogy ha kellően ébren tartjuk a társunk érdeklődését, akkor nem keletkezik olyan rés, vagy repedés a kapcsolaton, amin át bárki besettenkedhetne közéjük.
És egy valami nem hagyta nyugodni: Zsolttal nem beszélgettek arról, hogy mi tartja őket össze, mi “ragasztja” őket egymáshoz. Ugyanígy nem kerültek szóba az érzéseik sem.
Persze elhangzott, hogy “szeretlek”, oda-vissza, kölcsönösen vallották egymásnak. Anikó mégis többre, vagy legalábbis másra vágyott: szeretett volna Zsolttal beszélgetni az “élet nagy kérdéseiről”: szerelemről, szeretetről, tiszteletről, megbecsülésről, féltékenységről, megcsalásról, félelmekről, gyengeségről, álmokról, vágyakról, és még ezer és ezer ötlete lett volna, de Zsoltban nem látta az erre való hajlandóságot. Nem tudta eldönteni, hogy ez így jól van-e. Vajon Zsolt megint visszaváltozott azzá a férfivá, aki nem beszélget, mert amiről nem szólunk egy szót se, az nincs is? Vagy félelemből kerüli a kínos témákat? De egyáltalán kínos témák ezek? Hiszen két ember között, akik szeretik egymást nem lehetne tabu megtudni, hogy a másik mit gondol a féltékenységről például.
Érezte, hogy már nem sokáig hagyja, hogy ez a téma feszítse… De félt is, hogy megint olyan összeveszés kerekedik köztük, amit aztán majd nem győznek kiheverni.
Hányféle arca van a szeretésnek?
2011 augusztus 5. | Szerző: Hutlen
Az unalomig ismerjük mind a közhelyet: majd az idő, az majd segít. Megoldja a problémákat, halványítja a fájdalmat, és egyszer – amit nem nagyon hiszünk el menet közben – a felejtés jótékony homálya borul a Kedvesre. Már nem jut eszünkbe mindennap, pláne nem mindennap 0-24-ig bármikor és bármitől függetlenül. Rá is csodálkozunk, nicsak, hát nélküle is van tovább élet??? Vagy lehet, hogy eszünkbe jut, csak elmarad a hiányérzet, nem borítják el a fájdalom hullámai az ember lelkét, csak valamiféle jóleső könnyed, gyengéd simogatás remegteti meg a bensőnket, ha mégis Rá gondolunk. És nem merengünk órákig azon, hogy mi lehetett volna, mert nem lett semmi, és az önmarcangolás semmire se jó. Kivéve, ha direkt szeretjük a keserű könnyeket.
Anikó azon morfondírozott, hogy minek is lehetne nevezni azt, amit momentán Zsolt iránt érez.
Semmiképpen nem azt a szerelmet, ami három évtizeddel ezelőtt összehozta őket.
Az egyszerre volt eszelős vágy, gyengéd lelki kapocs és e kettő összefonódásából következően végtelennek ígérkező szerelem. Ma már azt is tudja, hogy ilyenkor minden szerelmes azt hiszi, ezt az érzést a világon senki nem érezte még rajta kívül, ő a kiválasztott, a ritka kivétel, és még abba az illúzióba is beleringatja magát, hogy az ő szerelmük aztán soha, de tényleg soha nem fog elmúlni.
Aztán amikor a lángolás véget ér, parázslóvá válik a tűz. Átlényegül a szerelem, valami mélyebb megbízhatóbb, magasztosabb szeretetté. Amíg lobogunk, nem tudjuk, hogy nem lehet egy életen keresztül lobogni, mert az eléget bennünket is. De a parázsra attól még vigyázhatunk!
És nem hasonlít arra se, amit Péter iránt érzett! Vele érettebb fejjel esett szerelembe, mint valaha Zsolttal, olyan időben, amikor már nem is gondolta, hogy kijut neki ebből a mindent elsöprő, egész lényét átformáló, őrületesen szenvedélyes szerelemből, ami egyszerre volt kamaszos és pontosan a korukból kifolyólag értékesebb, mint egy drágakő. Talán ezért ment olyan nehezen az elengedése ennek az érzésnek, mert tudta, micsoda kincsre lelt Péterben, és a nulla felé konvergált annak az esélye, hogy ez a szerencse még egyszer megesik vele. Valahol, mélyen legbelül érezte, hogy ez az utolsó szerelem, amit átélt.
De amit most érez, az ettől is különbözik! Valahol félúton lehet tán a Zsolt iránt érzett kezdeti szerelem és annak későbbi szeretetté átlényegülése között. Már-már szerelem, de nincs meg benne az újdonság varázsa. Benne van viszont az újra-megtalált harmónia, intimitás, gyengédség, és valami olyan erős kapocs, amiről nem is gondolta, hogy még mindig összeköti őket.
Örömmel töltötte el, hogy újra így tud érezni Zsolt iránt. Ha előbb ébredt fel, mint a férfi, egy darabig gyönyörködve hallgatta a szuszogását, aztán odafúrta magát Zsolt vállának hajlatába, vagy mögé bújt, és testét nagykifli alakba homorítva Zsolt kiskifli alakjához simult. A férfi persze legtöbbször örömmel vette a közeledést, akár gyengéd összebújás, akár érzéki ébresztés lett belőle.
Néha Anikó csak végigmérte Zsoltot, és megmagyarázhatatlan szeretet öntötte el.
Igen, ez az ő férje, akivel már annyi mindenen keresztülmentek, megjártak mennyet és poklot és most szemlátomást megint felfelé ível a kapcsolatuk. Van jövő.
Enyhülés
2011 július 4. | Szerző: Hutlen
Baj van az egyik baráti párnál. Egy másik baráti párral beszélték ki a részleteket. Anikó rácsodálkozott Klári finom diszkréciójára, amivel elmesélte, mennyire félti Gézát, Ildi férjét, aki lassan, de biztosan alkoholistává válik. Igaz, Ildi Anikó szerint is szelíd erőszakkal avatkozott be Géza minden megnyilvánulásába, de mégsem gondolta, hogy ez
Szavak
2011 június 30. | Szerző: Hutlen
Gondolkodás, hosszú-hosszú hallgatások, ábrándozás, álmodozás, nosztalgia.
Saudade – ahogy Chris Rea gyönyörű dalban énekelte meg.
Hiányzik, mint egy elveszett testrész. Mint egy gyereknek a homokozólapát, amit a játszótéren kitépett a kezéből egy erőszakos kiskrampusz… Pedig ezt a homokozólapátot ő maga dobta el jó messzire! És most megőrül a gondolattól, hogy mi lehet vele!
Nincs nap, hogy ne gondolna rá. A hangja a fülébe cseng, csukott pillái alatt a férfi rajongással teli szempárját látja, a szavait kívülről tudná idézni. Ha lenne kinek, de ez az egyetlen platform, ami az emlékezésnek megmaradt. A férje kíváncsi faggatózását már rég leállította. A barátnők is úgy tudják, hogy már nem szenved. Szégyenszemre már nekik sem meri bevallani, hogy még mindig mennyit gondol a SZERELEMRE. Így, csupa nagybetűvel. Közben éli a megszokott mindennapokat. Dolgozik, “szolgálja” a családot, tanul, sportol, olvas, zenét hallgat, beszélget, mikor mire van szükség. Éli az életet.
Csak a fodrásza vette észre, hogy a szeme csillogása megváltozott.
De vajon innentől már mindig így marad? Nem lesz már soha olyan felhőtlen, mint amikor kamasz módra szerelmesnek érezte magát?
A legnehezebb oldottnak mutatkoznia az ágyban. Pedig már mindent kipróbált, és a szíve mélyén sajnálta is a férjét, aki nem értette, mi a baj. Nem is érthette, hiszen ő lenne az utolsó, akinek elmondaná, hogy ha becsukja a szemét, nem őt látja maga fölé hajolni, hanem azt a másikat, akinek puhán húsos ajka annyi gyönyörben részesítette. És ha férje szájából körítésként elhangzó szavak nem felelnek meg a várakozásainak, onnantól kezdve görcsbe rándul és képtelen magát elengedni.
Nem hatnak rá a pajkos évődő szavak. Nem váltják ki belőle a férje által remélt hatást.
Két dolog van:
1. vagy csak ő nem érzi hitelesnek az udvarlást a férje részről
2. vagy valóban nem hitelesek a férji bókok.
De akkor miért hitte el Péter minden szavát???? Szemernyi kétely se támadt benne a férfi őszinteségével kapcsolatban. Érezte az őszinteséget? Vagy a szerelem rózsaszínű fátylat borított a józan eszére és bármit elhitt, amit hallott???
Szavakra van szüksége. Udvarlásra, bókokra, amiket elhisz, mert hihetőek.
Persze, nem szélsőséges módon, hiszen nem kezdődhet minden ágybabújás félórás szerelmi vallomással!
De nem lehetne legalább, hogy néha?????…………………………………………..
Évforduló
2011 március 23. | Szerző: Hutlen
Egy éve ilyenkor egy belvárosi panzióban gyűrték a lepedőt.
Péter reggel érkezett, Anikó lelkes izgalommal várta, és első
személyes benyomása mindenben megfelelt a várakozásainak és az
elképzeléseinek. A férfi volt vagy 186 cm magas, haja őszbe forduló,
buja és érzéki ajkait bajusz és szakáll is keretezte, a szeme zöld,
mint a smaragd és a hangja…. Telefonban már hallotta és ezer közül is
megismerte volna, de most zene volt füleinek minden szó, amit a férfi
kiejtett a száján. Két másodpercig ha nézték egymást olvadozva, majd úgy
vetették rá magukat a másik szájára, mint a sivatagban szomjazó vándor.
Szenvedélyesen és hosszasan csókolóztak, fogak koccantak egymáshoz,
nyelvek kergetőztek, karok, kezek fonták át a másikat, összesimultak,
ölelték, simogatták egymást, mintha csak ezer éve ismerősök lettek
volna. Péter nézésétől el kellett olvadni, olyan szerelmes tekintete
volt, mint egy kisdiáknak. Anikó lubickolt ebben a szétáradó, egész
napot betöltő, fergeteges szerelemben.
Először elsétáltak a kevésbé forgalmas mellékutcákon át egy kávézóig.
Péter nem győzött betelni vele, zavarbaejtően sokat dícsérte és szünet
nélkül bókolt neki. Hacsak tehette. megérintette, tettette, hogy
véletlenül ér hozzá, és minden érintése felért egy áramütéssel, ami
arra emlékeztette Anikót, hogy Zsoltnak mennyire nem erőssége az
összetartozásnak ez a kifejezésmódja. Zsolttal csak úgy mentek volna,
lehet, hogy kézenfogva, de ott aztán spontán összekoccanásnak nem lett
volna helye. Viccelődtek, mulattatták egymást a kávézóban is, de nem
győztek betelni egymás beszéltetésével sem! Nem, nem vágtak azért egymás
szavába, hanem roppant módon odafigyelve a másikra kérdeztek,
válaszoltak, az idő meg roppant gyorsna szaladt.
Anikó hetek óta panziókat keresgélt a neten. Már tudta, hogy vannak
olyan helyek, ahová pár órára is be lehet jelentkezni. A piac úgy
látszik alkalmazkodott az igényekhez, a kereslet megteremtette a
kínálatot ezen a fronton is.
Mivel neki volt helyismerete, lévén Péter vidéki, néhány címmel felszerelkezett a találkozás előtt.
Szerencséjükre a kávézóhoz közeli panzióban mindjárt találtak is
szabad szobát, ahová elvonulhattak turbékolni. Nem tudni, kiben volt
nagyobb az izgalom, amikor kettesben maradtak a puritán, de tiszta
szobában.
Lágyan, és lassan kezdtek csókolózni, ölelkezni, először ruhástul.
Anikónak imponált, hogy Péter nem akart ajtóstul rontani a házba azzal,
hogy egyből ledönti őt a lábáról. Kiélvezte az együtt töltött intim
pillanatok minden töredékét. “Nem sietek, jó?” – kérdezte Péter és Anikó
nem bánt semmit. Azt sem, amikor a ruhadarabok sorra lekerültek róluk,
és Péter gyönyörködve fúrta fejét Anikó mellei közé, pedig még a finom,
csipkés melltartó takarta őket. Aztán eltűnt a tér és az idő, csak ők
maradtak ketten valahol a semmi, vagy a minden közepén. Nem volt más
hang, zaj és szag sem, csak a kettejüké a beteljesedésig. Aztán
összebújva pihegtek és csak néztek egymás szemébe, szótlanul, hosszasan,
miközben egymás testét simogatták.
Ki tudja mennyi idő telt el így, de Anikó biztos volt benne, hogy ilyen békességet évtizedek óta nem érzett.
Nem volt könnyű visszatérni a földre, de Péter előtt még hosszú út állt a hazatéréséig.
Anikó előtt is hosszú út állt, de átvitt értelemben. A szerelmes
férfitól el kellett válni és hazamenni a hétköznapok kiábrándító
valóságába. Ahol csendben telnek az esték, két felnőtt ül egy azon
légtérben és mindenki előtt egy képernyő kéklik, nem hangzanak el
szavak. Semmilyenek, de kedvesek meg végképp nem. Csend van, néha
szisszen a sörösüveg, máskor az öngyújtó lángja lobban fel. Ki-ki
elmerül a saját belső világában, anélkül, hogy egymással megosztaná a
gondolatait, érzéseit. Majd ugyanez a két felnőtt egy ágyban fekszik,
ahol – ha nem volt túl sok a sör – esetleg gépiesen szeretkeznek
egyet,de ha ha a sör győzött, akkor horkolás van egyik oldalról,
könyvlapozgatás a másikról. Sóhajok, szuszogás, lesz-e valaha más,
lesz-e valaha olyan, mint régen, lesz-e valaha jobb? – gondolatok az éj
sötétjében, néha könnyek is.
Úgy váltak el, hogy nem beszélték meg, lesz-e folytatás, és ha igen, mikor. Egyikőjük sem ígért a másiknak semmit. A mosolygás és nevetés végigkísérte az egész napot, feldobottak voltak tőle, de egyben szomorúak is az elválástól.
Ennek épp egy éve.
Egy hete írt Péternek. Semmi válasz nem jött tőle.
Igen, van abban valami, hogy az ember mindig visszakapja. És nem is mindig attól, akitől gondolja.
Talán a számla, amit Élet Tanár úr írt, most van kiegyenlítve. Megcsalták – megcsalt.
Szakított – semmibe vették.
De mikor jön el az az idő, hogy már nem facsarodik össze a szíve?
Napló
2011 november 27. | Szerző: Hutlen
Hányszor jut eszébe, ha történik valami, hogy ezt le kellene írnia, és hányszor írja le valójában? Jó, ha 10-ből egyszer, vagy még ritkábban.
Pedig vannak felismerések, rácsodálkozások, de valahogy a virtuális világ egyre kisebb jelentőséggel bír, és ahelyett, hogy megörökítené itt, vagy máshol, inkább éli az életét. Teljes erőbedobással részt vesz benne.
Naplót is elkezdett írni, már nem is egyszer, hol régimódian, kézzel, de akkor meg folyton dugdosni kellett, már az írást sem tudta titokban megvalósítani. Zsolt annyira rá”zoom”-olt mostanában, hogy mindent észrevett. Közben pedig nem volt tapintatlan, de Anikót zavarta, hogy tudta, hogy Zsolt tudja.
A blogírásra egyszer régebben ráfázott, mert azzal bukott le végérvényesen Zsolt előtt. 🙁
Viszont annyi helyen olvasta, hogy mennyire jótékony hatású, ha az ember leírja a gondolatait, érzéseit magának, hogy megint elkezdett naplót írni, csak úgy, magának.
Helyesebben egy napját leírta, amikor idő is, alkalom is adódott rá. Azóta mindkettővel hadilábon áll, úgyhogy a megkezdett napló titkos fájlként árválkodik a gépében.
De az is lehet, hogy ez az “életközép”, ez teremti meg az emberben a késztetést, hogy írjon. A titkos napló nem mások okulására íródik, hanem valószínűleg a lélek könnyebbül meg tőle. És mennyire jó lehet visszaolvasni hetek, hónapok, évek múlva? Persze ez csak vágyálom, mert jó ha hetekig tartott a naplóírás, nemhogy évekig!
Szóval le kéne írnia, hogy az elmúlt 1 hónapban megint minden volt. Ezernyi gondolattal, érzéssel, félelemmel, csalódással, megnyugvással, libidóhiánnyal, olykor közömbösséggel, sok fájdalommentes Péterre-gondolással, Zsolt értetlenkedésével, majd lovagias és korrekt viselkedésével.
Pár hét ideges várakozás egy utazásra, Zsolt buta reakciója az általa szervezett meglepetésre, aztán egy utazás, ami, ha rangsorolni kell, inkább volt jó, mint nem, és most, hogy vége, most megint beköszöntött végre valami békesség.
Amibe olyan jó belebújni, mint egy finom és puha meleg kabátba télvíz idején.
Jó rágondolni, hogy van ilyen kabátja, hogy állandóan készenlétben van, hogy ő bármikor is kezd el dideregni, jó szorosan magára öltheti. És a kabát beburkolja őt simogató, otthonos melegséggel.
Ennek a kabátnak pontosan Zsolt formája van.
Az ünnep közeledte teszi? Nem gondolná, hiszen utoljára nyár végén voltak ennyire jóban, amikor semmilyen ünnep nem közelgett.
Szerette volna megfejteni, hogy amikor jó passzban vannak és harmóniában élik a mindennapokat, azt vajon mi okozza. Úgy gondolta, ha ezt értené, akkor konzerválni is jobban lehetne a “jó”-t. Máskor meg nem tudta eldönteni, helyes-e ezen ennyit gondolkodni, nem kéne-e egyszerűen csak élvezni, hogy most “pont jó”.
Márpedig most “pontyó” – ahogy elhíresült kisebbik gyerekük gyerekkori aranyköpése.
Oldal ajánlása emailben
X