Igazi erőpróba ez a hét. Anikó számára
legalábbis.
Úgy, ahogy, de elmúltak az ünnepek. Mire eljött az Újév,
helyrebillentek Zsolttal valamelyest. Elkezdődött a hétköznapi
mókuskerék, munka, sport, délutáni elfoglaltságok, rövid esték, fáradt
összebújások, viszonylagos nyugalom. Aztán ugyanazon a napon
ugyanazokkal a tünetekkel ágynak estek. Egyikőjük se beteges, nagyon
ritkán kapnak el bármilyen fertőző betegséget, erre most pont egyszerre
dőlnek ki a korán kezdődött influenzával????? A média szerint még nincs
is járvány. Amúgy sose szokták elkapni a klasszikus influenzát, pláne
nem egyszerre!!!
Most azonban mindketten annyira rosszul érezték magukat, hogy még
a háziorvoshoz is elmentek. A doktor úr hosszasan győzködte őket,
mennyivel jobban járnak, ha kifekszik a betegséget, mintha szövődményt
kapnának, hisz mindkettejüknek magas láza is volt. Nagy nehezen hagyták
magukat meggyőzni, bár a munkahelyeik nem repestek örömükben a hírre,
hogy egy hét kényszerpihenős táppénzzel kezdik az évet.
Otthon maradtak hát, de a pocsék közérzet nem járt együtt a
meghittséggel.
Inkább saját magával volt elfoglalva mindegyikük, nem volt, aki
ápolja a beteget, nem öntötték a lelket és a forró levest, vagy teát
egymásba. Akkor keltek, amikor megébredtek, vagy még akkor sem, de nem
volt kedvük összesimulni. Az intimitás kimerült abban, ha megnéztek egy
filmet végső unalmukban, de még azt is külön-külön a kanapé két
irányában elheverve tették. Délután is lepihentek, nem előírásszerűen,
hanem ott és akkor, ahol és amikor elérte őket az ólmos fáradtság. Nem
volt kedvük (vagy témájuk??) a beszélgetéshez, nem volt mesélnivaló,
hisz 0-24 óráig együtt voltak és a világon semmi nem történt velük. Vagy
a betegség ennyire letaglózta őket? Ha nagy ritkán egyikük beteg volt,
akkor a másik igyekezett a tenyerén hordani, kedvében járni,
kényeztetni és kiszolgálni.
Most,
így, hogy mindketten betegek voltak, talán elhagyatottabbnak és
magányosabbnak érezték magukat, mint valaha. Anikó legalábbis. Hogy csak
a saját nevében beszéljen. Zsoltról nem tudhatta, de kezdett kicsírázni
a gondolat benne, hogy egyszer kiszedi belőle, hogyan látta, élte meg a
férfi ezeket a napokat.
Mert Anikó szinte vágyott vissza dolgozni, hogy legyen köztük kis
távolság napközben, amitől jól esik újralátni a másikat esténként,
legyen egy kis pörgés, rohanás a napi rutin során, lehessen örülni annak
is, ha az ember 10 perccel a megszokottnál előbb ér haza és
rajtakapja a másikat, hogy épp friss teát készít neki, azzal várja a
munkában megfáradt társat.
Az, hogy betegen csak lézengenek egymás körül, nem hozta őket
közelebb egymáshoz.