Hangulat

2011 január 13. | Szerző: Hutlen |

Álmában sem gondolta volna, hogy ilyen rövid időn belül téma lesz köztük ez a hét, az itthon, együtt töltött idő.
Tulajdonképpen akár megnyugtató érzést is kiválthatott volna belőle, hogy ennyire egyformán gondolkodnak és éreznek Zsolttal, hisz pár órája még nem is gondolta, hogy Zsoltnak egyáltalán feltűnt a kettejük közötti csend. Nemcsak feltűnt azonban neki, szóvá is tette, kifejezve, hogy ettől kezdi magát kellemetlenül érezni.
A baj csak a tálalás módjában volt, mert Anikó egyből szemrehányásként értelmezte. Rögtön magyarázkodásba fogott, majd egyre ingerültebb lett és azt kívánta, bárcsak szóba se került volna a téma. Úgy gondolta, 1-2 napon belül helyreállt volna az egészségük is, és az élet is visszatért volna a rendes kerékvágásba. De Zsolt nem győzte kivárni, Anikó pedig úgy érezte, Zsolt kizárólag őt okolja a kialakult helyzetért. És persze, hogy nem akarta ennek teljes felelősségét magára vállalni, mert mindenhez ketten kellenek.

A legtöbbször pedig az jutott eszébe, hogy évtizedeken keresztül hallgatták agyon a problémákat, Zsolt jóvoltából. Most Zsolt nem győzi verni a mellét, hogy ezek az idők elmúltak, ő már mindent szóvá tesz, akár jó, akár rossz.

Anikó nem gondolta volna, hogy egyszer még “visszasírja” majd azokat az időket, amikor a hallgatás jellemezte az életüket. Most néha jó lett volna egy kis csend, neki legalábbis szüksége lett volna rá, hogy helyretegye magában a lelkét,  mielőtt újra Zsolt felé tud fordulni teljes erőbedobással és minden érzelemmel.  Ettől sokkal jobban érezte volna magát.
A szerepcsere folytán viszont Zsolt most attól érezte volna jobban magát, ha mindig minden kérdésére választ kapna Anikótól.

Pedig néha nincs válasz és nincs magyarázat sem.