Mi volt ez?

2011 január 23. | Szerző: Hutlen |

 Este borozgattak.
Ritkán fordul elő, nem különösebben kedvelik az alkoholt, de most
valahogyan egyszerre kívánkoztak rá. A
fárasztó hét megkoronázásává vált az esti koccintás és az édes bor
lassú kortyolgatása.  Későn keveredtek ágyba, és
mindkettejüknek fejébe szállt az alkohol, hisz egy üvegnek a nyakára
hágtak.

Zsolt csókolgatni kezdte az ágyban, Anikó pedig saját maga
legnagyobb meglepetésére, olyan gyorsan jött tűzbe, mint már nagyon
régen. Érezte, ahogy ölét elönti a forróság és kimondhatatlanul
vágyott Zsolt testére. Keze simogatására, bőre érintésére, ajka
puhaságára, majd nyelvének  határozott, de játékos nyomakodására a
szájában. Egyre vadabbul csókolták, egymást, fogaik összekoccantak,
nyelveik vadul kergetőztek, kezeik pedig felfedezőútra
indultak egymás testén. Közelítve egymás  régen és jól ismert érzékeny
pontjait, csak fokozták a vágyukat. Mint ismerős tájon, úgy barangoltak
egymás testén. Nem volt kétségük afelől, hogy a másiknak mi esik jól és
igyekeztek is a lehető legtöbb örömöt okozni egymásnak. Belefeledkeztek
egymás testének kényeztetésébe, lassan
az önkívületig fokozva a vágyukat.

Hiába volt kiszámítható szeretkezésük minden momentuma,  ha
Anikó megkívánta Zsoltot, nem volt
visszaút.  Zsolt tiszteletben tartotta, ha Anikó nem tudott ráhangolódni
a szeretkezésre, és olyankor fékezte saját vágyát. Ezért
lehetett, hogy sose volt kudarc a szexben. Anikó nagyra értékelte, hogy
Zsolt tiszteletben tartja az ő “ritmusát”. Nem volt az ritka, de Zsolt
libidója mindig is magasabban szárnyalt, mint az övé. A kezdetekkor
Anikó néha olyankor is belement, amikor nem volt kedve, pusztán Zsolt
kedvéért, de azok a szeretkezések nem mindig úgy sikerültek, ahogy Anikó
is szerette volna. Nem, nem volt rossz, de mégsem volt “ugyanolyan”,
mint amikor a saját ritmusában kívánta meg Zsoltot.

Most hihetetlenül örült, hogy ennyire egy húron pendülnek,
teljesen ellazult és átengedte testét Zsoltnak játszadozásra, miközben ő
is mindent elkövetett, hogy Zsolt vágya csak fokozódjék.
És akkor hirtelen, amikor Zsolt a szájával kezdte kényeztetni,
mint egy varázsütésre egyszer csak előtolakodott a fejében a Péterrel
töltött utolsó alkalom, amikor Péter csinálta ugyanezt. Akkor, azon a
régi délutánon az eszméletvesztésig dédelgette őt Péter szerelmi fészkük
– egy városszéli kis panzió – frissen mosott ágyneműjében. Még az
öblítő illatát is érezte az orrában. Behunyt szemei mögött pontosan maga
előtt látta, ahogyan a nap átsütött a vékony terrakotta színű
sötétítőfüggönyön, és izzadt testükre ferdén  fénypászmát vont. A
szomszédban egy kutya ugatott, és óvodáskorú gyerekek bicikliztek az
udvaron.
Péter ajkára, nyelvére, tenyere érintésére is egész pontosan
emlékezett. A szemét pedig, óh hát a szemét aztán tényleg nem lehet
elfelejteni. mert azzal olyan szerelmesen nézett Anikóra, hogy
jéghegyeket lehetett volna vele felolvasztani. Abban  a fátyolos
tekintetben, amivel Péter nézett a szemébe, minden benne volt. Akkor még
azt hitte, múlt jelen és jövő egyszerre. Mostanra már csak a múlt.
Péter nem része a jelennek, a jövőnek meg pláne  nem. Esélytelen,
hogy valaha is még egyszer ugyanazzal a pillantással illesse őt. 

Ezek a gondolatok a másodperc töredéke alatt futottak át a
fején, mielőtt teljesen átadta magát Zsolt szerelmi
játékainak. És élvezte, hogy  Zsolt szája hihetetlen
magasságokba repíti, és már kristálytisztán tudta, hogy nem Péter az,
aki a gyönyöröket okozza neki, hanem Zsolt és ez így van rendjén. 

Együtt jutottak a csúcsra és ölelkezve aludtak el. Anikó
biztonságban érezte magát.
Nem volt az az illúziója, hogy most gondolt utoljára Péterre a
szeretkezés közben, vagy bármelyik spontán pillanatban, de mégis
elárasztotta egyfajta rég nem tapasztalt nyugalom Zsolttal
kapcsolatban.

Péter
még mindig  hiányzik. De már nem fáj a hiánya.