Napok óta járt az
agya, nem is értette, mi ez. Alig pár hete még úgy érezte, hogy a
felejtéshez vezető legjobb úton jár, most meg naponta többször
tolakodnak elő vadabbnál vadabb ötletek Péterrel kapcsolatban.
Anikó agyát legfőképpen a “mi
lett volna, ha…” témájú gondolatok töltötték
ki. Már bánta, hogy akkor és ott úgy és azt csinálta. De hiszen akkor
spontán kellett döntéseket hoznia, néha egyetlen pillanat alatt fejben
lejátszani hosszú meccseket, és a lehető legjobb taktikát választani,
amivel minél kevesebb embernek árt és minél kevesebbeket bánt meg.
Ott volt például az a dilemma, hogy miért is kellett
lebuknia.. Nem is egyszer, hanem háromszor, és minden alkalommal egy
kicsit jobban, egészen banális dolgokon. Erre persze magyarázatul
szolgálhat a megcsalás terén rendelkezésére álló gyér tapasztalata is,
de olykor úgy érezte, az agya játszotta vele ezt a különös játékot:
elaltatta a figyelmét, óvatlanná tette, hogy ezzel rázza fel Zsoltot:
“...hé, ember vedd már észre, hogy
mit csinálok és akadályozz meg benne, ha még mindig fontos vagyok
neked!!!!…“
És Zsolt tudta a dolgát, mindent elkövetett, hogy kitörölje a
fejéből külön kis világát, ahová hónapok óta menekült a magány, az
unalom, az egyet-nem-értés elől. Mert abban a külön világban csak
ketten voltak. Péter, meg ő. És Péter olyan elementáris erővel hatott
minden érzékére, hogy Anikóval néha forgott a világ: honnan ennyi
energia abban a másik férfiban? És honnan ennyi szerelem, ami a férfiból
áradt felé?
Miután pedig Zsolt betört ebbe a csak Péternek és Anikónak
fenntartott másik univerzumban, az asszony sértetté vált és idegessé.
Egyfelől hazudni kellett Zsoltnak tovább, másfelől azt várta Pétertől,
hogy értse meg, milyen nehéz helyzetben van most.
Hazudni sose szeretett, most is inkább elhallgatott dolgokat, nem
válaszolt kérdésekre, és nyeglén odavágta Zsoltnak, ha az kifogást
emelt, hogy “te ugyanezt csináltad!”
Péter meg nem tudott megértést tanúsítani, mert veszni látta már a
szerelmüket. Érezte Az asszonyon, hogy megingott. Annyi mindent
szeretett benne Anikó! Többek között ezt a mély, sok évtizedes
tapasztalaton alapuló emberismeretet is. Lehet, hogy Péter sokkal
hamarabb tudta már, hogy Anikó nem bírja majd a kettősséget és előbb,
vagy utóbb kierőszakolja magából a döntést? Lehet, hogy Péter azt is
sejtette, hogy csatát veszt majd?
Mindenesetre a kérdés, amire már valószínűleg sose
kapja meg a választ napok óta ott motoszkált benne: Mi lett volna, ha
még mielőtt lebukik, egyenesen Zsolt szemébe néz, és megmondja, hogy
van VALAKI, akivel kölcsönösen felkeltették egymás érdeklődését. VALAKI,
akivel szikrát vet a levegő köztük. VALAKI, akitől
olyasmit kap, amire Zsolttól vágyott már hosszú ideje, de hiába.
Hogyan reagált volna erre vajon Zsolt? Még jobban
magába zuhant volna? A végeredmény szempontjából mindegy lett volna,
hogy hogyan tudja meg? Lehet…
Anikó meg ezzel felmentést adott volna magának a lelkifurdalás
alól? Hiszen kész, kiterítette a lapjait, Zsolt vessen magára, miért
hagyta, hogy idáig fajuljanak a dolgok? És nyugodt
szívvel és lélekkel fejest ugrott volna a szerelembe Péterrel?
Vajon hol tartanának most?
Talán az otthoni helyzet elmérgesedett volna, viszont Péter
kárpótolta volna mindenért?
Vagy érzelmi hullákon átgázolva, mint Zsolt + a gyerekek, már a
szerelem is megkeseredett volna Anikó szájában azóta?
Honnan tudjuk, hogy mikor döntünk jól? Hisz nem tudunk
kétféleképpen dönteni. Lehetetlen, hogy egy kicsit megyünk ebbe az
irányba, aztán ha nem tetszik, visszafordulunk a keresztúthoz és egy
kicsit megyünk a másik irányba is. És ha az se jobb?
Ki tudja, érdemes-e ezen jártatni még a gondolatokat,
ámbár azok nem kérnek engedélyt, hogy merre akarnak kószálni, az agyunk
mindig előttünk jár, mi csak kullogunk utána az érzelmeinkkel.
És jelent ez egyáltalán valamit, hogy Anikónak épp
most a napokban ez tölti ki a gondolatait? Mi történik?