Pocsék hétvége

2011 február 12. | Szerző: Hutlen |

Zsolt előbb került ágyba, és ordított róla, hogy valami baja van.
Anikó gyors számvetést végzett fejben:  az elmúlt napokban semmi konfliktus nem volt köztük (nagyon ügyesen leplezte a külvilág előtt mindazt, ami benne éppen végbement, vagyis hogy Péterre a szokásosnál is többet gondolt mostanság), még a délután megejtett hétvégi bevásárlás is zökkenőmentes volt. Mi hát a baj?
Kérdezzük meg, az a legtisztább. A válasz “semmi” volt, ami persze nagyon is valaminek hangzott. Anikó próbált olvasni, kevés sikerrel. Újabb kérdésre ugyanaz a válasz érkezett. Na, egy utolsó kísérlet, hogy kipiszkálja Zsoltból a tüskét!……
Óh, ha tudta volna, hogy az a tüske aztán benne landol, de tövig, biztos nem feszegeti tovább a kérdést!

Zsolt estefelé rendezgette az emailjeit. Hogy egymással váltott leveleik is ott voltak-e, vagy csak az időpontról asszociált, nem tudni, de az is lehet, hogy már feszítette egy ideje ez a kérdés. A lényeg, hogy közeledik annak a napnak az első évfordulója, amikor Zsolt gyanút fogott. Ez döngölte földbe a férfi hangulatát. Majd rögtön a nevesítés után Anikóét is.

Ha Zsolt arról végéről fogta volna meg a kérdést, hogy mennyivel jobb most a helyzet, mint épp egy éve volt, az jól esett volna Anikónak. De így, a másik végéről megközelítve, hogy tavaly ilyenkor milyen sz*r volt. Hát könyörgöm, minek kell emlékeztetni az asszonyt arra, amit legszívesebben mindketten elfelejtenének? Tán még évfordulós ünneplés is kijár? Vagy épp ellenkezőleg: gyásznapnak nyilvánítják?

Anikó addigi jó hangulata, a várakozás, ami a békés, nyugodt hétvége előtt eltöltötte, zuhanórepülésben esett kútba. Pedig annyira, de annyira várta!!!

És most itt van, egyik nap már el is telt, úgy érzi magát, mint akit  tarkón vágtak, aztán benyugtatóztak, gépiesen tette a dolgát egész nap, de szó sem volt se pihenésről, se kikapcsolódásról, vagy feltöltődésről, pedig a nap nagy részét kettesben töltötték. Zsolt persze már bánta, hogy szóba hozta az egészet, próbálta engesztelni, próbált vezekelni, de Anikó nem fogadta el a gesztusait.
Egy dolgot ért csak el Zsolt: Anikó úgy érezte, ez a szándékos emlékeztetés és a dolgok felidézése számára legálissá tette, hogy Péterre gondoljon. És már az is körvonalazódni látszott, hogyan ad magáról jelet, amiből Péternek tudnia kell, hogy ő az, és még mindig…gondol rá.  Onnantól kezdve pedig Péterre van bízva, hogy felveszi-e a kesztyűt és reagál-e. Anikó nem is tudta, minek örülne jobban. Ha Péter reagál, akkor újra felkavarodik az élet. Ha pedig nem reagál, vagy nem esik le neki a tantusz, akkor, akkor, akkor…. ezen majd ráér akkor gondolkodni.