Mégis mit gondoltál????? Hmmm????

2011 március 7. | Szerző: Hutlen |

 -Idióta, szédült tyúk! Te nem vagy ép! Mégis mit hittél???? – Anikó órákon át ostorozta magát, másra sem tudott gondolni, mint Péterre, és hogy ő micsoda egy kapitális barom. Maga sem értette, hogy juthatott ide.  Hogyan hihette, hogy Péter mobilját megcsörgeti, egyetlen szót sem szól bele, és a férfi egyből rá kapcsol, hogy ő volt az.

Egyetlen dologra volt jó a telefonhívás, túl azon, hogy a szíve vagy egy félóráig őrült erővel dörömbölt a mellkasában, alig kapott levegőt, és még az edzőteremben is dühödt erővel dolgozott a gépeken: megbizonyosodhatott róla, hogy Péternek nincs semmi baja.
Ha két hete kérdezi valaki – de ki is merne ilyet kérdezi??? – azt felelte volna, hogy túlvan Péteren. Lezárta, kerek egész a történet. Elment egy tréningre, amin elvileg, de tényleg csak elvileg, Péter is ott lehetett volna, hiszen közös érdeklődési területükről volt szó. Igaz, Anikó már kettőt is kihagyott a tréningből, mert mindig volt valami, ami megakadályozta, hogy részt vegyen rajta. Most viszont, a legutolsóra eljutott. Igaz, esély arra, hogy Péter szembejön vele a tréningen, nemhogy a nulla, de inkább a mínusz felé konvergált, ha lehet ezzel a képzavarral élni. Természetesen nem találkozott Péterrel, meg is lepte volna, ha a férfi ott megjelenik, és ettől úgy érezte, ez az utolsó momentum végképp segített  túllenni Péteren.  Még büszke is volt magára. Zsolt nem merte szóba hozni a tréninget, de repesett az örömtől, Anikó annyira kellemesen érezte magát, mint már régen. Nem facsargott a szíve, nagyra értékelte Zsolt gesztusait, nem esett nehezére viszonozni sem őket, szóval, minden a legnagyobb rendben volt.

Egészen tegnap estig.  Akkor Anikó konstatálta, hogy Péter törölte a profilját arról a közösségi oldalról, amelynek a megismerkedésüket köszönhették. Néha vetett rá egy-egy pillantást, bár a békesség kedvéért nem voltak egymás ismerősei. Amikor viszont nem találta Péter megszokott fotóját és profilját, görcsbe rándult a gyomra, és érezte, ahogy a pánik kúszik felfelé a torka irányába, szinte fojtogatva. Úgy érezte, elszakadt az utolsó kapocs is, az utolsó reménysugár, ami Pétert hozzá kötötte. Csak pár napja, hogy egy kitalált névvel regisztrált, csupa olyan “ál”-nevet és -adatot megadva, amelyekből Péter ráismerhetne, és erre a férfi már nem is tagja a közösségi hálónak! Vérlázító!!! És egyben ijesztő is, mert mi van, ha valami baja esett Péternek! Annyira kiakadt, hogy megint szegény Zsolt itta meg a  levét. Szóváltást provokált, alig tudott elaludni, minden gondolata akörül forgott, hogy Péterről hogyan tudhatná meg, hogy jól van.

Persze megtalálta a neten Péter mobilszámát.  Órákig ellenállt a kísértésnek. Hogy gyorsabban teljen az idő, azzal sanyargatta magát, hogy Péter régi leveleit olvasgatta. Mióta elküldte a férfit, még nem merte erre rászánni magát. Nem is tudta, mi ütött belé, eddig inkább kerülte Péter leveleit.   Majd eljött a délután, amikor már  képtelen volt magán tovább uralkodni. Merészen beütötte a számot a mobiljába, és a hívásgombra kattintott. Kicsengett.  Épp csak annyit várt, amíg Péter felvette a mobilt, és bemutatkozott, már ki is nyomta.
Egyfelől megnyugodott, hogy a férfinak semmi baja, másfelől ellágyult a régen hallott hangtól.
Naívan azt gondolta, Péter egyből levágja – hogy gyerekei szlengjét  használja -, ki áll a hívás mögött. Persze nem tudhatja, Péter mit vágott le és mit nem. Várta, hogy majd Péter felhívja őt, vagy legalább  ír egy sor e-mailt. Esetleg bejelentkezik msn-ra, vagy skype-ra, De ahogy telt az este, úgy omlott össze ez a képzelgés.

Nem tett le róla, hogy beszéljen vele, de talán még nem jött el az ideje. Elhatározta, hogy felhívja Pétert és kérni fogja, hogy  mondja azt, hogy már nem is emlékszik rá, vagy hogy gyűlöli, utálja, elfelejtette, beleszeretett valakibe, semmire sem emlékszik, már ő sem érti, mit evett Anikón, és ezek különböző variációit.

Hátha akkor képes lesz kiverni a fejéből a férfit, aki úgy vonzza, mint  mágnes.