Már késő…

2011 március 21. | Szerző: Hutlen |

Hiba volt.
Nem kellett volna írnia. Hogyan is gondolhatta, hogy Péterben ugyanazok az
érzések kavarognak, mint benne, 9 hónapja egyfolytában. Kilenc hónap nagy idő.
Arra is elég, hogy egy embrióból csecsemő legyen, aki a világra kívánkozik
jönni. Hogyne lenne akkor elég arra, hogy a szerelemből kigyógyuljon valaki.
Pláne egy pasinak, aki olyan, de olyan sármos, hogy bele kell pusztulni!

Annyira
bánta már azt a levelet, legszívesebben a falba verte volna a fejét miatta.

Nemcsak azért, mert megalázkodásnak tűnhetett Péter szemében. szinte
nevetségessé tette magát vele, hogy még mindig ugyanúgy gondol a férfira, mint
egy éve.

-Na most aztán már elég legyen a sebek nyalogatásából!- gondolta magában.
Mostanáig nyalogattad, nem figyeltél a házastársadra, időről időre veszekedést
provokáltál vele, bántottad eleget, kapj végre a fejedhez. Ne is álmodozz
arról, hogy Pétertől valaha is látsz egy betűt, vagy hallasz tőle egy hangot
is! Te magad mondtad neki még a legelején, hogy a vége az pontosan azt jelenti,
hogy vége.Hát mégis mit hittél? A másiknak is van önérzete, önbecsülése,
büszkesége – meg lehet, hogy új nője is, aki elfeledtette vele, hogy te valaha
is a világának a közepét jelentetted!

Tulajdonképpen
átkozottul fáj ez a semmibevevés, ez az elutasítás, a levél szó nélkül hagyása,
de talán jobb is így.  Jobb, mint egy hűvös hangú, kimért stílusú levél,
amely ugyancsak leforrázná. 

Túlélni!
Most csak erre kell koncentrálni.



Milyen érdekes, tavaly nyáron, amikor a szakítást kimondta, azt képzelte – vagy
csak szerette volna?? – hogy ő vetett véget a házasságon kívüli viszonyának
(hú, de roppantul hivatalosan hangzik,  pedig szerelemnek is nevezhetné!).
Azt hitte, kezében az irányítás, ő így döntött,  a másiknak nincs
beleszólása, ő nem bírja tovább, abbahagyja a kettős játékot.

És tessék: most rá lehet ébredni, hogy az irányítás nem az ő kezében volt/van,
hanem  Péterében. A férfinak egyetlen mozdulatot, gesztust, egyáltalán
semmit nem kell tennie, és mégis ő dönt. Kettejükről.



Vajon mi a jobb? Meghozni egy fájdalmas döntést, aztán sajnálni saját magát,
epekedni a férfi után, aki elevenen  él benne, vagy kiszolgáltatottnak
lenni: döntöttek a sorsáról, nem kell, hát válaszra sem méltatják, semmibe
veszik.

A végeredmény szempontjából nincs jelentősége: a lélek így is úgyis fáj.



De a legborzasztóbb mégis az,  hogy az
ember arra gondol a legtöbbet, akit a legjobban szeretne elfelejteni!