Évforduló

2011 március 23. | Szerző: Hutlen |

 Egy éve ilyenkor egy belvárosi panzióban gyűrték a lepedőt.

Péter reggel érkezett, Anikó  lelkes izgalommal várta, és  első személyes benyomása mindenben megfelelt a várakozásainak és az elképzeléseinek. A férfi volt vagy 186 cm magas, haja őszbe forduló, buja és érzéki ajkait bajusz és szakáll is keretezte,  a szeme zöld, mint a smaragd és a hangja…. Telefonban már hallotta és ezer közül is megismerte volna, de most zene volt füleinek minden szó, amit a férfi kiejtett a száján. Két másodpercig ha nézték egymást olvadozva, majd úgy vetették rá magukat a másik szájára, mint a sivatagban szomjazó vándor. Szenvedélyesen és hosszasan csókolóztak, fogak koccantak egymáshoz, nyelvek kergetőztek, karok, kezek fonták át a másikat, összesimultak, ölelték, simogatták egymást, mintha csak ezer éve ismerősök lettek volna. Péter nézésétől el kellett olvadni, olyan szerelmes tekintete volt, mint egy kisdiáknak. Anikó lubickolt ebben a szétáradó, egész napot betöltő, fergeteges szerelemben.

Először elsétáltak a kevésbé forgalmas mellékutcákon át egy kávézóig. Péter nem győzött betelni vele, zavarbaejtően sokat dícsérte és szünet nélkül bókolt neki.  Hacsak tehette. megérintette, tettette, hogy véletlenül ér hozzá,  és minden érintése felért egy áramütéssel, ami arra emlékeztette Anikót, hogy Zsoltnak mennyire nem erőssége az összetartozásnak ez a kifejezésmódja.  Zsolttal csak úgy mentek volna, lehet, hogy kézenfogva, de ott aztán spontán összekoccanásnak nem lett volna helye. Viccelődtek, mulattatták egymást a kávézóban is, de nem győztek betelni egymás beszéltetésével sem! Nem, nem vágtak azért egymás szavába,  hanem roppant módon odafigyelve a másikra kérdeztek,  válaszoltak, az idő meg roppant gyorsna szaladt.

Anikó hetek óta panziókat keresgélt a neten. Már tudta, hogy vannak olyan helyek, ahová pár órára is be lehet jelentkezni. A piac úgy látszik alkalmazkodott az igényekhez, a kereslet megteremtette a kínálatot ezen a fronton is.
Mivel neki volt helyismerete, lévén Péter vidéki, néhány címmel felszerelkezett a találkozás előtt. 

Szerencséjükre  a kávézóhoz közeli panzióban mindjárt találtak is szabad szobát, ahová elvonulhattak turbékolni. Nem tudni, kiben volt nagyobb az izgalom,  amikor kettesben maradtak a puritán, de tiszta szobában.
Lágyan, és lassan kezdtek csókolózni, ölelkezni, először ruhástul. Anikónak imponált, hogy Péter nem akart ajtóstul rontani a házba azzal, hogy egyből ledönti őt a lábáról. Kiélvezte az  együtt töltött intim pillanatok minden töredékét. “Nem sietek, jó?” – kérdezte Péter és Anikó nem bánt semmit. Azt sem, amikor a ruhadarabok sorra lekerültek róluk, és Péter gyönyörködve fúrta fejét Anikó  melleit közé, pedig még a finom, csipkés melltartó takarta őket. Aztán eltűnt a tér és az idő, csak ők maradtak ketten valahol a semmi, vagy a minden közepén. Nem volt más hang, zaj és szag sem, csak a kettejüké a beteljesedésig.