Egy éve ilyenkor egy belvárosi panzióban gyűrték a lepedőt.
Péter reggel érkezett, Anikó lelkes izgalommal várta, és első
személyes benyomása mindenben megfelelt a várakozásainak és az
elképzeléseinek. A férfi volt vagy 186 cm magas, haja őszbe forduló,
buja és érzéki ajkait bajusz és szakáll is keretezte, a szeme zöld,
mint a smaragd és a hangja…. Telefonban már hallotta és ezer közül is
megismerte volna, de most zene volt füleinek minden szó, amit a férfi
kiejtett a száján. Két másodpercig ha nézték egymást olvadozva, majd úgy
vetették rá magukat a másik szájára, mint a sivatagban szomjazó vándor.
Szenvedélyesen és hosszasan csókolóztak, fogak koccantak egymáshoz,
nyelvek kergetőztek, karok, kezek fonták át a másikat, összesimultak,
ölelték, simogatták egymást, mintha csak ezer éve ismerősök lettek
volna. Péter nézésétől el kellett olvadni, olyan szerelmes tekintete
volt, mint egy kisdiáknak. Anikó lubickolt ebben a szétáradó, egész
napot betöltő, fergeteges szerelemben.
Először elsétáltak a kevésbé forgalmas mellékutcákon át egy kávézóig.
Péter nem győzött betelni vele, zavarbaejtően sokat dícsérte és szünet
nélkül bókolt neki. Hacsak tehette. megérintette, tettette, hogy
véletlenül ér hozzá, és minden érintése felért egy áramütéssel, ami
arra emlékeztette Anikót, hogy Zsoltnak mennyire nem erőssége az
összetartozásnak ez a kifejezésmódja. Zsolttal csak úgy mentek volna,
lehet, hogy kézenfogva, de ott aztán spontán összekoccanásnak nem lett
volna helye. Viccelődtek, mulattatták egymást a kávézóban is, de nem
győztek betelni egymás beszéltetésével sem! Nem, nem vágtak azért egymás
szavába, hanem roppant módon odafigyelve a másikra kérdeztek,
válaszoltak, az idő meg roppant gyorsna szaladt.
Anikó hetek óta panziókat keresgélt a neten. Már tudta, hogy vannak
olyan helyek, ahová pár órára is be lehet jelentkezni. A piac úgy
látszik alkalmazkodott az igényekhez, a kereslet megteremtette a
kínálatot ezen a fronton is.
Mivel neki volt helyismerete, lévén Péter vidéki, néhány címmel felszerelkezett a találkozás előtt.
Szerencséjükre a kávézóhoz közeli panzióban mindjárt találtak is
szabad szobát, ahová elvonulhattak turbékolni. Nem tudni, kiben volt
nagyobb az izgalom, amikor kettesben maradtak a puritán, de tiszta
szobában.
Lágyan, és lassan kezdtek csókolózni, ölelkezni, először ruhástul.
Anikónak imponált, hogy Péter nem akart ajtóstul rontani a házba azzal,
hogy egyből ledönti őt a lábáról. Kiélvezte az együtt töltött intim
pillanatok minden töredékét. “Nem sietek, jó?” – kérdezte Péter és Anikó
nem bánt semmit. Azt sem, amikor a ruhadarabok sorra lekerültek róluk,
és Péter gyönyörködve fúrta fejét Anikó mellei közé, pedig még a finom,
csipkés melltartó takarta őket. Aztán eltűnt a tér és az idő, csak ők
maradtak ketten valahol a semmi, vagy a minden közepén. Nem volt más
hang, zaj és szag sem, csak a kettejüké a beteljesedésig. Aztán
összebújva pihegtek és csak néztek egymás szemébe, szótlanul, hosszasan,
miközben egymás testét simogatták.
Ki tudja mennyi idő telt el így, de Anikó biztos volt benne, hogy ilyen békességet évtizedek óta nem érzett.
Nem volt könnyű visszatérni a földre, de Péter előtt még hosszú út állt a hazatéréséig.
Anikó előtt is hosszú út állt, de átvitt értelemben. A szerelmes
férfitól el kellett válni és hazamenni a hétköznapok kiábrándító
valóságába. Ahol csendben telnek az esték, két felnőtt ül egy azon
légtérben és mindenki előtt egy képernyő kéklik, nem hangzanak el
szavak. Semmilyenek, de kedvesek meg végképp nem. Csend van, néha
szisszen a sörösüveg, máskor az öngyújtó lángja lobban fel. Ki-ki
elmerül a saját belső világában, anélkül, hogy egymással megosztaná a
gondolatait, érzéseit. Majd ugyanez a két felnőtt egy ágyban fekszik,
ahol – ha nem volt túl sok a sör – esetleg gépiesen szeretkeznek
egyet,de ha ha a sör győzött, akkor horkolás van egyik oldalról,
könyvlapozgatás a másikról. Sóhajok, szuszogás, lesz-e valaha más,
lesz-e valaha olyan, mint régen, lesz-e valaha jobb? – gondolatok az éj
sötétjében, néha könnyek is.
Úgy váltak el, hogy nem beszélték meg, lesz-e folytatás, és ha igen, mikor. Egyikőjük sem ígért a másiknak semmit. A mosolygás és nevetés végigkísérte az egész napot, feldobottak voltak tőle, de egyben szomorúak is az elválástól.
Ennek épp egy éve.
Egy hete írt Péternek. Semmi válasz nem jött tőle.
Igen, van abban valami, hogy az ember mindig visszakapja. És nem is mindig attól, akitől gondolja.
Talán a számla, amit Élet Tanár úr írt, most van kiegyenlítve. Megcsalták – megcsalt.
Szakított – semmibe vették.
De mikor jön el az az idő, hogy már nem facsarodik össze a szíve?