Hányféle arca van a szeretésnek?

2011 augusztus 5. | Szerző: Hutlen |

Az unalomig ismerjük mind a közhelyet: majd az idő, az majd segít. Megoldja a problémákat, halványítja a fájdalmat, és egyszer – amit nem nagyon hiszünk el menet közben – a felejtés jótékony homálya borul a Kedvesre. Már nem jut eszünkbe mindennap, pláne nem mindennap 0-24-ig bármikor és bármitől függetlenül. Rá is csodálkozunk, nicsak, hát nélküle is van tovább élet???  Vagy lehet, hogy eszünkbe jut, csak elmarad a hiányérzet, nem  borítják el a fájdalom hullámai az ember lelkét, csak valamiféle jóleső könnyed, gyengéd simogatás remegteti meg a bensőnket, ha mégis Rá gondolunk.  És nem merengünk órákig azon, hogy mi lehetett volna, mert nem lett semmi, és az önmarcangolás semmire se jó. Kivéve, ha direkt szeretjük a keserű könnyeket.

Anikó azon morfondírozott, hogy minek is lehetne nevezni azt, amit momentán Zsolt iránt érez.

Semmiképpen nem azt a szerelmet, ami három évtizeddel ezelőtt összehozta őket.
Az egyszerre volt eszelős vágy,  gyengéd lelki kapocs és e kettő összefonódásából következően végtelennek ígérkező szerelem. Ma már azt is tudja, hogy ilyenkor minden szerelmes azt hiszi, ezt az érzést a világon senki nem érezte még rajta kívül, ő a kiválasztott, a ritka kivétel, és még abba az illúzióba is beleringatja magát, hogy  az ő szerelmük aztán soha, de tényleg soha nem fog elmúlni.
Aztán  amikor a lángolás véget ér, parázslóvá válik a tűz. Átlényegül a szerelem, valami mélyebb megbízhatóbb, magasztosabb szeretetté.  Amíg lobogunk, nem tudjuk, hogy nem lehet egy életen keresztül lobogni, mert az eléget bennünket is. De a parázsra attól még vigyázhatunk! 

És nem hasonlít arra se, amit Péter iránt érzett! Vele érettebb fejjel esett szerelembe, mint valaha Zsolttal, olyan időben, amikor már nem is gondolta, hogy kijut neki ebből a mindent elsöprő, egész lényét átformáló, őrületesen szenvedélyes szerelemből, ami egyszerre volt  kamaszos és pontosan a korukból kifolyólag  értékesebb, mint egy drágakő. Talán ezért ment olyan nehezen az elengedése ennek az érzésnek, mert tudta, micsoda kincsre lelt Péterben, és a nulla felé konvergált annak az esélye, hogy ez a szerencse még egyszer megesik vele. Valahol, mélyen legbelül érezte, hogy ez az utolsó szerelem, amit átélt.

De amit most érez, az ettől is különbözik! Valahol félúton lehet tán a Zsolt iránt érzett kezdeti szerelem és annak későbbi szeretetté átlényegülése között. Már-már szerelem, de nincs meg benne az újdonság varázsa. Benne van viszont az újra-megtalált harmónia, intimitás, gyengédség,  és valami olyan erős kapocs, amiről nem is gondolta, hogy még mindig összeköti őket. 

Örömmel töltötte el, hogy újra így tud érezni Zsolt iránt. Ha előbb ébredt fel, mint a férfi, egy darabig gyönyörködve hallgatta a szuszogását, aztán odafúrta magát Zsolt vállának hajlatába, vagy mögé bújt, és  testét nagykifli alakba homorítva Zsolt kiskifli alakjához simult. A férfi persze legtöbbször örömmel vette a közeledést, akár gyengéd összebújás, akár  érzéki ébresztés lett belőle.

Néha Anikó csak végigmérte Zsoltot, és megmagyarázhatatlan szeretet öntötte el.
Igen, ez az ő férje, akivel már annyi mindenen keresztülmentek, megjártak mennyet és poklot és most szemlátomást megint felfelé ível a kapcsolatuk. Van jövő.