Változások

2011 szeptember 4. | Szerző: Hutlen |

Egyszer csak benne találta magát.
Kicsit hasonlított a régi, csalódás előtti életére, mert megnyugtatónak és biztonságosnak tűnt. Más szempontból mégis teljesen új volt. Ez mindjárt fel is vetette benne az aggodalmat, hogy az újdonság érzete  vajon meddig tart majd? Lehet, hogy csak ideig-óráig, és aztán megint ugyanott találja magát, ahol évekkel ezelőtt??? Szerette volna azt hinni, hogy ez nem történhet meg vele még egyszer. Bele akart kapaszkodni abba a gondolatba, hogy mindketten  megtanulták a leckét, Zsolt is és ő is. Ha fontosak egymásnak, akkor nem engedhetik el egymás kezét újra. Már pedig pillanatnyilag úgy tűnt, nincs számukra fontosabb a másiknál. Életük delén érezte és látta magukat, még van módjuk elegendő közös élmény szerzésére, libidójuk is a zeniten van, ki lenne hát az a bolond, aki ezt nem élvezi ki fenékig, amíg lehet. Utazhatnak, kirándulhatnak, vagy ha akár  ágyban tölthetik a vasárnap délutánt, ha mindketten úgy akarják.

Persze életük most sem csak napsütésből állt, de a családi problémák, megoldásra váró feladatok, a hétköznapok szervezése csak még jobban összekovácsolták őket. 

Anikóban mégis ott motoszkált a gondolat, hogy az idill nem tart majd örökké. Bizalmatlanság-e ez, vagy csak  racionalitás – nem tudta. Egyfelől ami egyszer megtörtént, megtörténhet máskor is, másfelől meg, ha elég okosak mindketten, akkor nem engedhetik  meg maguknak még egyszer azt a luxust, hogy eltávolodjanak egymástól.

Igen, határozottan érezte most, hogy tudatosan alakítják úgy az életüket, ahogy.
De mi van, ha bármelyikük oldalán megint befigyel a szerelem???? Ez ellen nincs bebiztosítva egyikük se, de valami halvány remény mégiscsak mutatkozik, hogy ha kellően ébren tartjuk a társunk érdeklődését, akkor nem keletkezik olyan rés, vagy repedés a kapcsolaton, amin át bárki besettenkedhetne közéjük. 

És egy valami nem hagyta nyugodni: Zsolttal nem beszélgettek arról, hogy mi tartja őket össze, mi “ragasztja” őket egymáshoz. Ugyanígy nem kerültek szóba az érzéseik sem.
Persze elhangzott, hogy “szeretlek”, oda-vissza, kölcsönösen vallották egymásnak. Anikó mégis többre, vagy legalábbis másra vágyott: szeretett volna Zsolttal beszélgetni az “élet nagy kérdéseiről”: szerelemről, szeretetről, tiszteletről, megbecsülésről, féltékenységről, megcsalásról, félelmekről, gyengeségről, álmokról, vágyakról, és még ezer és ezer ötlete lett volna, de Zsoltban nem látta az erre való hajlandóságot. Nem tudta eldönteni, hogy ez így jól van-e. Vajon Zsolt megint visszaváltozott azzá a férfivá, aki nem beszélget, mert amiről nem szólunk egy szót se, az nincs is? Vagy félelemből kerüli a kínos témákat? De egyáltalán kínos témák ezek? Hiszen két ember között, akik szeretik egymást nem lehetne tabu megtudni, hogy a másik mit gondol a féltékenységről például.

Érezte, hogy már nem sokáig hagyja, hogy ez a téma feszítse… De félt is, hogy megint olyan összeveszés kerekedik köztük, amit aztán majd nem győznek kiheverni.