Napló

2011 november 27. | Szerző: Hutlen |

Hányszor jut eszébe, ha történik valami, hogy ezt le kellene írnia, és hányszor írja le valójában? Jó, ha 10-ből egyszer, vagy még ritkábban.
Pedig vannak felismerések, rácsodálkozások, de valahogy a virtuális világ egyre kisebb jelentőséggel bír, és ahelyett, hogy megörökítené itt, vagy máshol, inkább éli az életét. Teljes erőbedobással részt vesz benne.

Naplót is elkezdett írni, már nem is egyszer, hol régimódian, kézzel, de akkor meg folyton dugdosni kellett, már az írást sem tudta titokban megvalósítani. Zsolt annyira rá”zoom”-olt mostanában, hogy mindent észrevett. Közben pedig nem volt tapintatlan, de Anikót zavarta, hogy tudta, hogy Zsolt tudja.

A blogírásra egyszer régebben ráfázott, mert azzal bukott le végérvényesen Zsolt előtt. 🙁

Viszont annyi helyen olvasta, hogy mennyire jótékony hatású, ha az ember leírja a gondolatait, érzéseit magának, hogy megint elkezdett naplót írni, csak úgy, magának.
Helyesebben egy napját leírta, amikor idő is, alkalom is adódott rá. Azóta mindkettővel hadilábon áll, úgyhogy a megkezdett napló titkos fájlként árválkodik a gépében.
De az is lehet, hogy ez az “életközép”, ez teremti meg az emberben a késztetést, hogy  írjon. A titkos napló nem mások okulására íródik, hanem valószínűleg a lélek könnyebbül  meg tőle. És mennyire jó lehet visszaolvasni hetek, hónapok, évek múlva? Persze ez csak vágyálom, mert jó ha hetekig tartott a naplóírás, nemhogy évekig!

Szóval le kéne írnia, hogy az elmúlt 1 hónapban megint minden volt. Ezernyi gondolattal, érzéssel, félelemmel, csalódással, megnyugvással, libidóhiánnyal, olykor közömbösséggel, sok fájdalommentes Péterre-gondolással, Zsolt  értetlenkedésével, majd lovagias és korrekt viselkedésével.
Pár hét ideges várakozás egy utazásra, Zsolt buta reakciója az általa szervezett meglepetésre, aztán egy utazás, ami, ha rangsorolni kell, inkább volt jó, mint nem, és most, hogy vége, most megint beköszöntött végre valami békesség.
Amibe olyan jó belebújni, mint egy finom és puha meleg kabátba télvíz idején.
Jó rágondolni, hogy van ilyen kabátja, hogy állandóan készenlétben van, hogy ő bármikor is kezd el dideregni, jó szorosan magára öltheti. És a kabát  beburkolja őt simogató, otthonos melegséggel.
Ennek a kabátnak pontosan Zsolt formája van.

Az ünnep közeledte teszi? Nem gondolná, hiszen utoljára nyár végén voltak ennyire jóban, amikor semmilyen ünnep nem közelgett.

Szerette volna megfejteni, hogy amikor jó passzban vannak és harmóniában élik a mindennapokat, azt vajon mi okozza. Úgy gondolta, ha ezt értené, akkor konzerválni is jobban lehetne a “jó”-t.  Máskor meg nem tudta eldönteni, helyes-e ezen ennyit gondolkodni, nem kéne-e egyszerűen csak élvezni, hogy most “pont jó”.

Márpedig most “pontyó” – ahogy elhíresült kisebbik gyerekük gyerekkori aranyköpése.