Már késő…
2011 március 21. | Szerző: Hutlen
Hiba volt.
Nem kellett volna írnia. Hogyan is gondolhatta, hogy Péterben ugyanazok az
érzések kavarognak, mint benne, 9 hónapja egyfolytában. Kilenc hónap nagy idő.
Arra is elég, hogy egy embrióból csecsemő legyen, aki a világra kívánkozik
jönni. Hogyne lenne akkor elég arra, hogy a szerelemből kigyógyuljon valaki.
Pláne egy pasinak, aki olyan, de olyan sármos, hogy bele kell pusztulni!
Annyira
bánta már azt a levelet, legszívesebben a falba verte volna a fejét miatta.
Nemcsak azért, mert megalázkodásnak tűnhetett Péter szemében. szinte
nevetségessé tette magát vele, hogy még mindig ugyanúgy gondol a férfira, mint
egy éve.
-Na most aztán már elég legyen a sebek nyalogatásából!- gondolta magában.
Mostanáig nyalogattad, nem figyeltél a házastársadra, időről időre veszekedést
provokáltál vele, bántottad eleget, kapj végre a fejedhez. Ne is álmodozz
arról, hogy Pétertől valaha is látsz egy betűt, vagy hallasz tőle egy hangot
is! Te magad mondtad neki még a legelején, hogy a vége az pontosan azt jelenti,
hogy vége.Hát mégis mit hittél? A másiknak is van önérzete, önbecsülése,
büszkesége – meg lehet, hogy új nője is, aki elfeledtette vele, hogy te valaha
is a világának a közepét jelentetted!
Tulajdonképpen
átkozottul fáj ez a semmibevevés, ez az elutasítás, a levél szó nélkül hagyása,
de talán jobb is így. Jobb, mint egy hűvös hangú, kimért stílusú levél,
amely ugyancsak leforrázná.
Túlélni!
Most csak erre kell koncentrálni.
Milyen érdekes, tavaly nyáron, amikor a szakítást kimondta, azt képzelte – vagy
csak szerette volna?? – hogy ő vetett véget a házasságon kívüli viszonyának
(hú, de roppantul hivatalosan hangzik, pedig szerelemnek is nevezhetné!).
Azt hitte, kezében az irányítás, ő így döntött, a másiknak nincs
beleszólása, ő nem bírja tovább, abbahagyja a kettős játékot.
És tessék: most rá lehet ébredni, hogy az irányítás nem az ő kezében volt/van,
hanem Péterében. A férfinak egyetlen mozdulatot, gesztust, egyáltalán
semmit nem kell tennie, és mégis ő dönt. Kettejükről.
Vajon mi a jobb? Meghozni egy fájdalmas döntést, aztán sajnálni saját magát,
epekedni a férfi után, aki elevenen él benne, vagy kiszolgáltatottnak
lenni: döntöttek a sorsáról, nem kell, hát válaszra sem méltatják, semmibe
veszik.
A végeredmény szempontjából nincs jelentősége: a lélek így is úgyis fáj.
De a legborzasztóbb mégis az, hogy az
ember arra gondol a legtöbbet, akit a legjobban szeretne elfelejteni!
Idióta
2011 március 20. | Szerző: Hutlen
– Hogy a fenében nem bírtad megállni, hogy írj neki??!! – Anikó alig
látott a pipától, rég volt ennyire dühös magára. Haragudott, mert úgy
érezte, hülyét csinált magából. De ha jobban meggondolta, pontosan azt
kapta, amit megérdemelt. Már hetek óta “viszkettek az ujjai”, hogy írjon
egy pár sort Péternek.
Talán a tavasz közeledte tehetett róla, hogy az emlékek nem győztek
feltolulni benne, vagy az, hogy találkozásuk évfordulója áll a küszöbön?
Nem tudta hová tenni, mert az idő álllítólag begyógyítja a sebeket,
most mégis úgy tűnt, hogy az eddig eltelt 9 hónap legrosszabbikát éli
meg. Már csitulnia kellene a fájdalomnak, de a büdös dög csak úgy
marcangolja a szívét. Raádásul jól megjátszhatja a gondtalan hitvest,
mert Zsoltnak ebből semmit sem szabad észrevennie, hiszen ő is tisztában
van az eltelt idővel, az évfordulóval, a tavasszal, meg a szerelemmel.
Anikó pedig akármennyire is értékeli Zsolt megmozdulásait, nem tudja
elképzelni, hogy valaha is tud még szerelmes szemmel nézni a férjére.
Amikor úgy két hete kedvenc előadójukról talált egy cikket egyik folyóiratban, akkor is azonnal Péterre asszociált, hogy vajon a férfi olvasta-e.
Ez volt az egyik kedvenc témája, ami a hobbijába vágott és Anikóban
akkor csírázott ki a gondolat, hogy bescanneli és elküldi Péternek, amit
talált. Több mint egy hétig viaskodott magával, hogy mi lenne az okos megoldás. Itt azonban sajnos érzelmek is közrejátszottak, úgyhogy az észérvek elmehettek nyugodtan világgá.
Tegnapelőtt történt, hogy elküldte a cikket Péternek, egy kérdés kíséretében, hogy egy könyvet (ugyancsak egyik kedvencükről)
elküldhetne-e ajándékba neki. Még dedikáltatta is az íróval tavaly,
csak már nem volt alkalma örömöt szerezni vele, inkább a szakítás
keserű piruláját nyelette le Péterrel.
A levél amúgy semleges és jellegtelen volt, kizárólag a cikk és a könyv
került szóba benne. Egyetlen elejtett megjegyzés árulkodott csak arról,
hogy igény esetén Anikó hajlandó és kész az elmúlt hónapok gyötrelmeiről
is beszámolni.
Tudta, hogy Péter nem az a hübelebalázs, aki gondolkodás nélkül
válaszol. Biztos volt benne, hogy ha egyáltalán visszaír, akkor az
nagyon átgondolt levél lesz. Persze, nem tudhatta, hogy egy esetleges
válasz, lett légyen az akármilyen jellegű is, nem élesztgeti-e fel újból
a szerelmet mindkettejükben. Ócska duma egy szakítás után azt mondani,
hogy “maradjunk barátok”, de ő annyire szeretett volna Péter barátja
lenni. Hátha a férfi is beéri annyival, hogy időnként hírt adnak-kapnak a
másikról.
Persze, az is eszébe jutott, hogy Péter szívét már más dobogtatja, és ő el van felejtve.
Vagy esetleg nincs senki más a szívében, csak harag Anikó iránt. Kicsit
lehetségesnek tartotta, hogy nem kap választ. Ugyan az olyan lesz, mint
egy hidegzuhany, de talán kijózanítja.
És most pontosan itt tart. Na neeeem, nem a kijózanodásnál, hanem az értetlenkedésnél, mert levelére válasz még nem érkezett.
Persze a nem válasz is válasz. De azért még nem adta fel! Hátha Péter csak időt akar adni magának…. vagy neki..
Végül csak az lesz, hogy el KELL felejteni Pétert és Zsoltra KELL fókuszálni!
Csak még mielőtt erre rájön, jól hülyét is csinált magából.
Mégis mit gondoltál????? Hmmm????
2011 március 7. | Szerző: Hutlen
-Idióta, szédült tyúk! Te nem vagy ép! Mégis mit hittél???? – Anikó órákon át ostorozta magát, másra sem tudott gondolni, mint Péterre, és hogy ő micsoda egy kapitális barom. Maga sem értette, hogy juthatott ide. Hogyan hihette, hogy Péter mobilját megcsörgeti, egyetlen szót sem szól bele, és a férfi egyből rá kapcsol, hogy ő volt az.
Egyetlen dologra volt jó a telefonhívás, túl azon, hogy a szíve vagy egy félóráig őrült erővel dörömbölt a mellkasában, alig kapott levegőt, és még az edzőteremben is dühödt erővel dolgozott a gépeken: megbizonyosodhatott róla, hogy Péternek nincs semmi baja.
Ha két hete kérdezi valaki – de ki is merne ilyet kérdezi??? – azt felelte volna, hogy túlvan Péteren. Lezárta, kerek egész a történet. Elment egy tréningre, amin elvileg, de tényleg csak elvileg, Péter is ott lehetett volna, hiszen közös érdeklődési területükről volt szó. Igaz, Anikó már kettőt is kihagyott a tréningből, mert mindig volt valami, ami megakadályozta, hogy részt vegyen rajta. Most viszont, a legutolsóra eljutott. Igaz, esély arra, hogy Péter szembejön vele a tréningen, nemhogy a nulla, de inkább a mínusz felé konvergált, ha lehet ezzel a képzavarral élni. Természetesen nem találkozott Péterrel, meg is lepte volna, ha a férfi ott megjelenik, és ettől úgy érezte, ez az utolsó momentum végképp segített túllenni Péteren. Még büszke is volt magára. Zsolt nem merte szóba hozni a tréninget, de repesett az örömtől, Anikó annyira kellemesen érezte magát, mint már régen. Nem facsargott a szíve, nagyra értékelte Zsolt gesztusait, nem esett nehezére viszonozni sem őket, szóval, minden a legnagyobb rendben volt.
Egészen tegnap estig. Akkor Anikó konstatálta, hogy Péter törölte a profilját arról a közösségi oldalról, amelynek a megismerkedésüket köszönhették. Néha vetett rá egy-egy pillantást, bár a békesség kedvéért nem voltak egymás ismerősei. Amikor viszont nem találta Péter megszokott fotóját és profilját, görcsbe rándult a gyomra, és érezte, ahogy a pánik kúszik felfelé a torka irányába, szinte fojtogatva. Úgy érezte, elszakadt az utolsó kapocs is, az utolsó reménysugár, ami Pétert hozzá kötötte. Csak pár napja, hogy egy kitalált névvel regisztrált, csupa olyan “ál”-nevet és -adatot megadva, amelyekből Péter ráismerhetne, és erre a férfi már nem is tagja a közösségi hálónak! Vérlázító!!! És egyben ijesztő is, mert mi van, ha valami baja esett Péternek! Annyira kiakadt, hogy megint szegény Zsolt itta meg a levét. Szóváltást provokált, alig tudott elaludni, minden gondolata akörül forgott, hogy Péterről hogyan tudhatná meg, hogy jól van.
Persze megtalálta a neten Péter mobilszámát. Órákig ellenállt a kísértésnek. Hogy gyorsabban teljen az idő, azzal sanyargatta magát, hogy Péter régi leveleit olvasgatta. Mióta elküldte a férfit, még nem merte erre rászánni magát. Nem is tudta, mi ütött belé, eddig inkább kerülte Péter leveleit. Majd eljött a délután, amikor már képtelen volt magán tovább uralkodni. Merészen beütötte a számot a mobiljába, és a hívásgombra kattintott. Kicsengett. Épp csak annyit várt, amíg Péter felvette a mobilt, és bemutatkozott, már ki is nyomta.
Egyfelől megnyugodott, hogy a férfinak semmi baja, másfelől ellágyult a régen hallott hangtól.
Naívan azt gondolta, Péter egyből levágja – hogy gyerekei szlengjét használja -, ki áll a hívás mögött. Persze nem tudhatja, Péter mit vágott le és mit nem. Várta, hogy majd Péter felhívja őt, vagy legalább ír egy sor e-mailt. Esetleg bejelentkezik msn-ra, vagy skype-ra, De ahogy telt az este, úgy omlott össze ez a képzelgés.
Nem tett le róla, hogy beszéljen vele, de talán még nem jött el az ideje. Elhatározta, hogy felhívja Pétert és kérni fogja, hogy mondja azt, hogy már nem is emlékszik rá, vagy hogy gyűlöli, utálja, elfelejtette, beleszeretett valakibe, semmire sem emlékszik, már ő sem érti, mit evett Anikón, és ezek különböző variációit.
Hátha akkor képes lesz kiverni a fejéből a férfit, aki úgy vonzza, mint mágnes.
Pocsék hétvége
2011 február 12. | Szerző: Hutlen
Zsolt előbb került ágyba, és ordított róla, hogy valami baja van.
Anikó gyors számvetést végzett fejben: az elmúlt napokban semmi konfliktus nem volt köztük (nagyon ügyesen leplezte a külvilág előtt mindazt, ami benne éppen végbement, vagyis hogy Péterre a szokásosnál is többet gondolt mostanság), még a délután megejtett hétvégi bevásárlás is zökkenőmentes volt. Mi hát a baj?
Kérdezzük meg, az a legtisztább. A válasz “semmi” volt, ami persze nagyon is valaminek hangzott. Anikó próbált olvasni, kevés sikerrel. Újabb kérdésre ugyanaz a válasz érkezett. Na, egy utolsó kísérlet, hogy kipiszkálja Zsoltból a tüskét!……
Óh, ha tudta volna, hogy az a tüske aztán benne landol, de tövig, biztos nem feszegeti tovább a kérdést!
Zsolt estefelé rendezgette az emailjeit. Hogy egymással váltott leveleik is ott voltak-e, vagy csak az időpontról asszociált, nem tudni, de az is lehet, hogy már feszítette egy ideje ez a kérdés. A lényeg, hogy közeledik annak a napnak az első évfordulója, amikor Zsolt gyanút fogott. Ez döngölte földbe a férfi hangulatát. Majd rögtön a nevesítés után Anikóét is.
Ha Zsolt arról végéről fogta volna meg a kérdést, hogy mennyivel jobb most a helyzet, mint épp egy éve volt, az jól esett volna Anikónak. De így, a másik végéről megközelítve, hogy tavaly ilyenkor milyen sz*r volt. Hát könyörgöm, minek kell emlékeztetni az asszonyt arra, amit legszívesebben mindketten elfelejtenének? Tán még évfordulós ünneplés is kijár? Vagy épp ellenkezőleg: gyásznapnak nyilvánítják?
Anikó addigi jó hangulata, a várakozás, ami a békés, nyugodt hétvége előtt eltöltötte, zuhanórepülésben esett kútba. Pedig annyira, de annyira várta!!!
És most itt van, egyik nap már el is telt, úgy érzi magát, mint akit tarkón vágtak, aztán benyugtatóztak, gépiesen tette a dolgát egész nap, de szó sem volt se pihenésről, se kikapcsolódásról, vagy feltöltődésről, pedig a nap nagy részét kettesben töltötték. Zsolt persze már bánta, hogy szóba hozta az egészet, próbálta engesztelni, próbált vezekelni, de Anikó nem fogadta el a gesztusait.
Egy dolgot ért csak el Zsolt: Anikó úgy érezte, ez a szándékos emlékeztetés és a dolgok felidézése számára legálissá tette, hogy Péterre gondoljon. És már az is körvonalazódni látszott, hogyan ad magáról jelet, amiből Péternek tudnia kell, hogy ő az, és még mindig…gondol rá. Onnantól kezdve pedig Péterre van bízva, hogy felveszi-e a kesztyűt és reagál-e. Anikó nem is tudta, minek örülne jobban. Ha Péter reagál, akkor újra felkavarodik az élet. Ha pedig nem reagál, vagy nem esik le neki a tantusz, akkor, akkor, akkor…. ezen majd ráér akkor gondolkodni.
Kibúvók
2011 február 11. | Szerző: Hutlen
A természet mindig gondoskodik az emberről – gondolta Anikó.
Az elmúlt 1-2 hónapban sorozatosan elkapott valamit, vagy kitört rajta
valami, ami lehetetlenné tette az intim pillanatokat. Nem is magukat a
pillanatokat, hiszen egymáshoz bújva elaludni például lehet,
összeölelkezni is szabad, de a folytatás már meghiúsul, ha az ember
lányában folyton bujkál valami kisebbecske megfázás, nagyobbacska
vírus, netán herpesz éktelenkedik az ajkán.
A cseppfertőzéssel terjedő betegségek jótékony hálót eresztettek
Anikó és Zsolt közé az elmúlt hetekben.
Az asszony hálás volt érte. Hitt abban is, hogy a betegségek
nem véletlenül jönnek, akkor és ott, amikor és ahol, hanem mindegyiknek
lelki okokra vezethető vissza az eredete. Úgy
látszik, ez most egy ilyen korszak – gondolta, és örült a nyugalomnak,
ami Zsoltnak valószínűleg nem nagyon tetszett, de őt jólesően vette
körül ezekben a napokban, amikor Péter körül forogtak a gondolatai. A
gondolatok, amelyektől csak rövid időre tudott megszabadulni,
legtöbbnyire arra keresték a megoldást, hogy hogyan lehetne Péterrel
kapcsolatba lépni, lehetőleg titokban, hogy még Péternek is
gondolkodnia kelljen, ki az az “ismeretlen” aki üzen/ír/küld neki
valamit. Járt az agya, mint a motolla, hogy milyen formában lehetne ezt
megvalósítani. Közben óhatatlanul is eszébe jutottak közös
terminológiáik, egyikőjük által elkezdett és a másikuk által befejezett
mondataik.
Néha kijózanodott, és próbált arra magyarázatot keresni, hogy
mire is lenne jó egy ilyen esetleges akció. De ez, hogy ennyit
foglalkoztatja a téma, erősen utalt arra, hogy nem bírja már ki sokáig,
hogy ne tudjon Péterről semmit.
Az első találkozásuk
évfordulója közelgett.
Miért???
2011 február 10. | Szerző: Hutlen
Napok óta járt az
agya, nem is értette, mi ez. Alig pár hete még úgy érezte, hogy a
felejtéshez vezető legjobb úton jár, most meg naponta többször
tolakodnak elő vadabbnál vadabb ötletek Péterrel kapcsolatban.
Anikó agyát legfőképpen a “mi
lett volna, ha…” témájú gondolatok töltötték
ki. Már bánta, hogy akkor és ott úgy és azt csinálta. De hiszen akkor
spontán kellett döntéseket hoznia, néha egyetlen pillanat alatt fejben
lejátszani hosszú meccseket, és a lehető legjobb taktikát választani,
amivel minél kevesebb embernek árt és minél kevesebbeket bánt meg.
Ott volt például az a dilemma, hogy miért is kellett
lebuknia.. Nem is egyszer, hanem háromszor, és minden alkalommal egy
kicsit jobban, egészen banális dolgokon. Erre persze magyarázatul
szolgálhat a megcsalás terén rendelkezésére álló gyér tapasztalata is,
de olykor úgy érezte, az agya játszotta vele ezt a különös játékot:
elaltatta a figyelmét, óvatlanná tette, hogy ezzel rázza fel Zsoltot:
“...hé, ember vedd már észre, hogy
mit csinálok és akadályozz meg benne, ha még mindig fontos vagyok
neked!!!!…“
És Zsolt tudta a dolgát, mindent elkövetett, hogy kitörölje a
fejéből külön kis világát, ahová hónapok óta menekült a magány, az
unalom, az egyet-nem-értés elől. Mert abban a külön világban csak
ketten voltak. Péter, meg ő. És Péter olyan elementáris erővel hatott
minden érzékére, hogy Anikóval néha forgott a világ: honnan ennyi
energia abban a másik férfiban? És honnan ennyi szerelem, ami a férfiból
áradt felé?
Miután pedig Zsolt betört ebbe a csak Péternek és Anikónak
fenntartott másik univerzumban, az asszony sértetté vált és idegessé.
Egyfelől hazudni kellett Zsoltnak tovább, másfelől azt várta Pétertől,
hogy értse meg, milyen nehéz helyzetben van most.
Hazudni sose szeretett, most is inkább elhallgatott dolgokat, nem
válaszolt kérdésekre, és nyeglén odavágta Zsoltnak, ha az kifogást
emelt, hogy “te ugyanezt csináltad!”
Péter meg nem tudott megértést tanúsítani, mert veszni látta már a
szerelmüket. Érezte Az asszonyon, hogy megingott. Annyi mindent
szeretett benne Anikó! Többek között ezt a mély, sok évtizedes
tapasztalaton alapuló emberismeretet is. Lehet, hogy Péter sokkal
hamarabb tudta már, hogy Anikó nem bírja majd a kettősséget és előbb,
vagy utóbb kierőszakolja magából a döntést? Lehet, hogy Péter azt is
sejtette, hogy csatát veszt majd?
Mindenesetre a kérdés, amire már valószínűleg sose
kapja meg a választ napok óta ott motoszkált benne: Mi lett volna, ha
még mielőtt lebukik, egyenesen Zsolt szemébe néz, és megmondja, hogy
van VALAKI, akivel kölcsönösen felkeltették egymás érdeklődését. VALAKI,
akivel szikrát vet a levegő köztük. VALAKI, akitől
olyasmit kap, amire Zsolttól vágyott már hosszú ideje, de hiába.
Hogyan reagált volna erre vajon Zsolt? Még jobban
magába zuhant volna? A végeredmény szempontjából mindegy lett volna,
hogy hogyan tudja meg? Lehet…
Anikó meg ezzel felmentést adott volna magának a lelkifurdalás
alól? Hiszen kész, kiterítette a lapjait, Zsolt vessen magára, miért
hagyta, hogy idáig fajuljanak a dolgok? És nyugodt
szívvel és lélekkel fejest ugrott volna a szerelembe Péterrel?
Vajon hol tartanának most?
Talán az otthoni helyzet elmérgesedett volna, viszont Péter
kárpótolta volna mindenért?
Vagy érzelmi hullákon átgázolva, mint Zsolt + a gyerekek, már a
szerelem is megkeseredett volna Anikó szájában azóta?
Honnan tudjuk, hogy mikor döntünk jól? Hisz nem tudunk
kétféleképpen dönteni. Lehetetlen, hogy egy kicsit megyünk ebbe az
irányba, aztán ha nem tetszik, visszafordulunk a keresztúthoz és egy
kicsit megyünk a másik irányba is. És ha az se jobb?
Ki tudja, érdemes-e ezen jártatni még a gondolatokat,
ámbár azok nem kérnek engedélyt, hogy merre akarnak kószálni, az agyunk
mindig előttünk jár, mi csak kullogunk utána az érzelmeinkkel.
És jelent ez egyáltalán valamit, hogy Anikónak épp
most a napokban ez tölti ki a gondolatait? Mi történik?
Miért???
2011 február 10. | Szerző: Hutlen
Napok óta járt az agya, nem is értette, mi ez. Alig pár hete még úgy érezte, hogy a felejtéshez vezető legjobb úton jár, most meg naponta többször tolakodnak elő vadabbnál vadabb ötletek Péterrel kapcsolatban.
Anikó agyát legfőképpen a “mi lett volna, ha…” témájú gondolatok töltötték ki. Már bánta, hogy akkor és ott úgy és azt csinálta. De hiszen akkor spontán kellett döntéseket hoznia, néha egyetlen pillanat alatt fejben lejátszani hosszú meccseket, és a lehető legjobb taktikát választani, amivel minél kevesebb embernek árt és minél kevesebbeket bánt meg.
Ott volt például az a dilemma, hogy miért is kellett lebuknia.. Nem is egyszer, hanem háromszor, és minden alkalommal egy kicsit jobban, egészen banális dolgokon. Erre persze magyarázatul szolgálhat a megcsalás terén rendelkezésére álló gyér tapasztalata is, de olykor úgy érezte, az agya játszotta vele ezt a különös játékot: elaltatta a figyelmét, óvatlanná tette, hogy ezzel rázza fel Zsoltot: “...hé, ember vedd már észre, hogy mit csinálok és akadályozz meg benne, ha még mindig fontos vagyok neked!!!!…“
És Zsolt tudta a dolgát, mindent elkövetett, hogy kitörölje a fejéből külön kis világát, ahová hónapok óta menekült a magány, az unalom, az egyet-nem-értés elől. Mert abban a külön világban csak ketten voltak. Péter, meg ő. És Péter olyan elementáris erővel hatott minden érzékére, hogy Anikóval néha forgott a világ: honnan ennyi energia abban a másik férfiban? És honnan ennyi szerelem, ami a férfiból áradt felé?
Miután pedig Zsolt betört ebbe a csak Péternek és Anikónak fenntartott másik univerzumban, az asszony sértetté vált és idegessé. Egyfelől hazudni kellett Zsoltnak tovább, másfelől azt várta Pétertől, hogy értse meg, milyen nehéz helyzetben van most.
Hazudni sose szeretett, most is inkább elhallgatott dolgokat, nem válaszolt kérdésekre, és nyeglén odavágta Zsoltnak, ha az kifogást emelt, hogy “te ugyanezt csináltad!”
Péter meg nem tudott megértést tanúsítani, mert veszni látta már a szerelmüket. Érezte Az asszonyon, hogy megingott. Annyi mindent szeretett benne Anikó! Többek között ezt a mély, sok évtizedes tapasztalaton alapuló emberismeretet is. Lehet, hogy Péter sokkal hamarabb tudta már, hogy Anikó nem bírja majd a kettősséget és előbb, vagy utóbb kierőszakolja magából a döntést? Lehet, hogy Péter azt is sejtette, hogy csatát veszt majd?
Mi volt ez?
2011 január 23. | Szerző: Hutlen
Este borozgattak.
Ritkán fordul elő, nem különösebben kedvelik az alkoholt, de most
valahogyan egyszerre kívánkoztak rá. A
fárasztó hét megkoronázásává vált az esti koccintás és az édes bor
lassú kortyolgatása. Későn keveredtek ágyba, és
mindkettejüknek fejébe szállt az alkohol, hisz egy üvegnek a nyakára
hágtak.
Zsolt csókolgatni kezdte az ágyban, Anikó pedig saját maga
legnagyobb meglepetésére, olyan gyorsan jött tűzbe, mint már nagyon
régen. Érezte, ahogy ölét elönti a forróság és kimondhatatlanul
vágyott Zsolt testére. Keze simogatására, bőre érintésére, ajka
puhaságára, majd nyelvének határozott, de játékos nyomakodására a
szájában. Egyre vadabbul csókolták, egymást, fogaik összekoccantak,
nyelveik vadul kergetőztek, kezeik pedig felfedezőútra
indultak egymás testén. Közelítve egymás régen és jól ismert érzékeny
pontjait, csak fokozták a vágyukat. Mint ismerős tájon, úgy barangoltak
egymás testén. Nem volt kétségük afelől, hogy a másiknak mi esik jól és
igyekeztek is a lehető legtöbb örömöt okozni egymásnak. Belefeledkeztek
egymás testének kényeztetésébe, lassan
az önkívületig fokozva a vágyukat.
Hiába volt kiszámítható szeretkezésük minden momentuma, ha
Anikó megkívánta Zsoltot, nem volt
visszaút. Zsolt tiszteletben tartotta, ha Anikó nem tudott ráhangolódni
a szeretkezésre, és olyankor fékezte saját vágyát. Ezért
lehetett, hogy sose volt kudarc a szexben. Anikó nagyra értékelte, hogy
Zsolt tiszteletben tartja az ő “ritmusát”. Nem volt az ritka, de Zsolt
libidója mindig is magasabban szárnyalt, mint az övé. A kezdetekkor
Anikó néha olyankor is belement, amikor nem volt kedve, pusztán Zsolt
kedvéért, de azok a szeretkezések nem mindig úgy sikerültek, ahogy Anikó
is szerette volna. Nem, nem volt rossz, de mégsem volt “ugyanolyan”,
mint amikor a saját ritmusában kívánta meg Zsoltot.
Most hihetetlenül örült, hogy ennyire egy húron pendülnek,
teljesen ellazult és átengedte testét Zsoltnak játszadozásra, miközben ő
is mindent elkövetett, hogy Zsolt vágya csak fokozódjék.
És akkor hirtelen, amikor Zsolt a szájával kezdte kényeztetni,
mint egy varázsütésre egyszer csak előtolakodott a fejében a Péterrel
töltött utolsó alkalom, amikor Péter csinálta ugyanezt. Akkor, azon a
régi délutánon az eszméletvesztésig dédelgette őt Péter szerelmi fészkük
– egy városszéli kis panzió – frissen mosott ágyneműjében. Még az
öblítő illatát is érezte az orrában. Behunyt szemei mögött pontosan maga
előtt látta, ahogyan a nap átsütött a vékony terrakotta színű
sötétítőfüggönyön, és izzadt testükre ferdén fénypászmát vont. A
szomszédban egy kutya ugatott, és óvodáskorú gyerekek bicikliztek az
udvaron.
Péter ajkára, nyelvére, tenyere érintésére is egész pontosan
emlékezett. A szemét pedig, óh hát a szemét aztán tényleg nem lehet
elfelejteni. mert azzal olyan szerelmesen nézett Anikóra, hogy
jéghegyeket lehetett volna vele felolvasztani. Abban a fátyolos
tekintetben, amivel Péter nézett a szemébe, minden benne volt. Akkor még
azt hitte, múlt jelen és jövő egyszerre. Mostanra már csak a múlt.
Péter nem része a jelennek, a jövőnek meg pláne nem. Esélytelen,
hogy valaha is még egyszer ugyanazzal a pillantással illesse őt.
Ezek a gondolatok a másodperc töredéke alatt futottak át a
fején, mielőtt teljesen átadta magát Zsolt szerelmi
játékainak. És élvezte, hogy Zsolt szája hihetetlen
magasságokba repíti, és már kristálytisztán tudta, hogy nem Péter az,
aki a gyönyöröket okozza neki, hanem Zsolt és ez így van rendjén.
Együtt jutottak a csúcsra és ölelkezve aludtak el. Anikó
biztonságban érezte magát.
Nem volt az az illúziója, hogy most gondolt utoljára Péterre a
szeretkezés közben, vagy bármelyik spontán pillanatban, de mégis
elárasztotta egyfajta rég nem tapasztalt nyugalom Zsolttal
kapcsolatban.
Péter
még mindig hiányzik. De már nem fáj a hiánya.
Hangulat
2011 január 13. | Szerző: Hutlen
Álmában sem gondolta volna, hogy ilyen rövid időn belül téma lesz köztük ez a hét, az itthon, együtt töltött idő.
Tulajdonképpen akár megnyugtató érzést is kiválthatott volna belőle, hogy ennyire egyformán gondolkodnak és éreznek Zsolttal, hisz pár órája még nem is gondolta, hogy Zsoltnak egyáltalán feltűnt a kettejük közötti csend. Nemcsak feltűnt azonban neki, szóvá is tette, kifejezve, hogy ettől kezdi magát kellemetlenül érezni.
A baj csak a tálalás módjában volt, mert Anikó egyből szemrehányásként értelmezte. Rögtön magyarázkodásba fogott, majd egyre ingerültebb lett és azt kívánta, bárcsak szóba se került volna a téma. Úgy gondolta, 1-2 napon belül helyreállt volna az egészségük is, és az élet is visszatért volna a rendes kerékvágásba. De Zsolt nem győzte kivárni, Anikó pedig úgy érezte, Zsolt kizárólag őt okolja a kialakult helyzetért. És persze, hogy nem akarta ennek teljes felelősségét magára vállalni, mert mindenhez ketten kellenek.
A legtöbbször pedig az jutott eszébe, hogy évtizedeken keresztül hallgatták agyon a problémákat, Zsolt jóvoltából. Most Zsolt nem győzi verni a mellét, hogy ezek az idők elmúltak, ő már mindent szóvá tesz, akár jó, akár rossz.
Anikó nem gondolta volna, hogy egyszer még “visszasírja” majd azokat az időket, amikor a hallgatás jellemezte az életüket. Most néha jó lett volna egy kis csend, neki legalábbis szüksége lett volna rá, hogy helyretegye magában a lelkét, mielőtt újra Zsolt felé tud fordulni teljes erőbedobással és minden érzelemmel. Ettől sokkal jobban érezte volna magát.
A szerepcsere folytán viszont Zsolt most attól érezte volna jobban magát, ha mindig minden kérdésére választ kapna Anikótól.
Pedig néha nincs válasz és nincs magyarázat sem.
Évforduló
2011 március 23. | Szerző: Hutlen
Egy éve ilyenkor egy belvárosi panzióban gyűrték a lepedőt.
Péter reggel érkezett, Anikó lelkes izgalommal várta, és első személyes benyomása mindenben megfelelt a várakozásainak és az elképzeléseinek. A férfi volt vagy 186 cm magas, haja őszbe forduló, buja és érzéki ajkait bajusz és szakáll is keretezte, a szeme zöld, mint a smaragd és a hangja…. Telefonban már hallotta és ezer közül is megismerte volna, de most zene volt füleinek minden szó, amit a férfi kiejtett a száján. Két másodpercig ha nézték egymást olvadozva, majd úgy vetették rá magukat a másik szájára, mint a sivatagban szomjazó vándor. Szenvedélyesen és hosszasan csókolóztak, fogak koccantak egymáshoz, nyelvek kergetőztek, karok, kezek fonták át a másikat, összesimultak, ölelték, simogatták egymást, mintha csak ezer éve ismerősök lettek volna. Péter nézésétől el kellett olvadni, olyan szerelmes tekintete volt, mint egy kisdiáknak. Anikó lubickolt ebben a szétáradó, egész napot betöltő, fergeteges szerelemben.
Először elsétáltak a kevésbé forgalmas mellékutcákon át egy kávézóig. Péter nem győzött betelni vele, zavarbaejtően sokat dícsérte és szünet nélkül bókolt neki. Hacsak tehette. megérintette, tettette, hogy véletlenül ér hozzá, és minden érintése felért egy áramütéssel, ami arra emlékeztette Anikót, hogy Zsoltnak mennyire nem erőssége az összetartozásnak ez a kifejezésmódja. Zsolttal csak úgy mentek volna, lehet, hogy kézenfogva, de ott aztán spontán összekoccanásnak nem lett volna helye. Viccelődtek, mulattatták egymást a kávézóban is, de nem győztek betelni egymás beszéltetésével sem! Nem, nem vágtak azért egymás szavába, hanem roppant módon odafigyelve a másikra kérdeztek, válaszoltak, az idő meg roppant gyorsna szaladt.
Anikó hetek óta panziókat keresgélt a neten. Már tudta, hogy vannak olyan helyek, ahová pár órára is be lehet jelentkezni. A piac úgy látszik alkalmazkodott az igényekhez, a kereslet megteremtette a kínálatot ezen a fronton is.
Mivel neki volt helyismerete, lévén Péter vidéki, néhány címmel felszerelkezett a találkozás előtt.
Szerencséjükre a kávézóhoz közeli panzióban mindjárt találtak is szabad szobát, ahová elvonulhattak turbékolni. Nem tudni, kiben volt nagyobb az izgalom, amikor kettesben maradtak a puritán, de tiszta szobában.
Lágyan, és lassan kezdtek csókolózni, ölelkezni, először ruhástul. Anikónak imponált, hogy Péter nem akart ajtóstul rontani a házba azzal, hogy egyből ledönti őt a lábáról. Kiélvezte az együtt töltött intim pillanatok minden töredékét. “Nem sietek, jó?” – kérdezte Péter és Anikó nem bánt semmit. Azt sem, amikor a ruhadarabok sorra lekerültek róluk, és Péter gyönyörködve fúrta fejét Anikó melleit közé, pedig még a finom, csipkés melltartó takarta őket. Aztán eltűnt a tér és az idő, csak ők maradtak ketten valahol a semmi, vagy a minden közepén. Nem volt más hang, zaj és szag sem, csak a kettejüké a beteljesedésig.
Oldal ajánlása emailben
X